Ismét egy könyvajánló, sajnos betegszabadságon vagyok, a hátam és a vállam rosszalkodik, se dolgozni, se festeni, se játszani nem tudok, marad az olvasás meg az írás. A könyv angol címe a következő: Adventures of a Despatch Rider, írta: Captain W.H.L. Watson. A maga nemében rendkívül érdekes szegmensét mutatja be a korabeli hadviselésnek. Azt a részét, amit mi hadijátékosok bizony a legtöbbször nem, vagy csak nagyon vázlatosan modellezünk az asztali csatározásaink során, ez pedig a kommunikáció.
Persze senki ne gondolja, hogy ez a könyv valamiféle mélyreható elemzés, vagy efféle. Nem, nem ez egy ízig-vérig késő viktoriánus ember naplója, amit az aggódó édesanyjának és a barátainak írt leveleiből állított össze. Mint igazi úriember és oxfordi egyetemista nem piszkolja össze a kezét holmi, csip-csup harcolással, nem is emlékszem használja-e egyáltalán a revolverét. Na, nem mintha gyáva lenne, csak neki más fontosabb dolga van, üzeneteket visz a főhadiszállás és az egységek között. Ez talán nem is tűnik túl érdekesnek első hallásra, pedig veszélyes és érdekes feladat volt. A kötet értékét mégsem csak a kalandok adják, hanem inkább Watson megfigyelései és az írásainak a hangulata, mert visszarepít minket oda az 1914-es nyárvégi, forró és poros országutakra. Oda ahol mindennaposak voltak az utakat lezáró barikádok, ahol a portyázó német Ulánusok, habozás nélkül bevetették a lóhúst, a lóerő ellen, hogy elcsípjék az ellenség futárját. Oda ültet minket maga mögé a Triumph nyergébe, ahol naponta kijut neki a mesterlövészekből, tüzérségi tűzből és a motorhibákból is jócskán. Nem egy üzenetet gyalogosan juttatott végül célba, ha a motor már kidőlt alóla. A megfigyelései és leírásai alapján szinte látjuk magunk előtt a menekülő civilek által eltorlaszolt utakat, átérezzük a gondjait, amit a gyakran használhatatlanul pontatlan térképe okoz. Megmosolyogjuk a folyamatos küzdelmeit egy-egy tál meleg ételért, és az elégedettségét amit egy-egy jó reggeli után érez, ezek legalább annyira fontosak az író szempontjából, mint a csaták. A folyamatos visszavonulás okozta káoszban gyakran nem találja az alakulatokat, és órák hosszat bolyong a falvak közt, soha sem tudván kinek a kezén van a következő település. Watson mindössze a megbízható Triumph motorjára számíthatott, és semmi egyebet sem tudott vész esetén szembeszegezni a németekkel, mint a szolgálati Webley revolverét.
Az író megjárta a BEF összes híres csataterét: Mons, Le Cateaux, a Marne és végül Ypres. Megjegyzései néhol nagyon velősek, a brit katonákról Le Cateaux-nál azt írja: „vizesek, nyomorultak és mérgesek”, az Ypres-nél felvonuló indiaiak pedig szimplán csak: „kifürkészhetetlenek”. Mindvégig nagyon együtt érez a francia civilekkel, és a gyalogosok katonákkal, akinek szerinte „nincs túl sok esélye a modern háborúban”. Watson hitt benne, ahogy a többi brit katona is, hogy a csata Ypren körül, még a tél vége előtt véget vett a háborúnak. Sajnos nem így lett, ezért karácsonykor részese volt a híres „karácsonyi barátkozásnak”, ami szerinte „a jó harcosok kölcsönös tiszteletén alapult”.
A mi oxfordi diákunk, mint a motorok nagy szerelmese és kalandvágyó ifjú, úgy gondolta vétek lenne kihagyni ezt a kis hat hetesre tervezett, háborús kalandot, így már az elején önként jelentkezik futárnak. A könyv végére a bohém kalandvágy és a mozgóháború izgalmai átadják a helyüket, az idegőrlő unalmas állóháborúnak. A futár az elején nem érti a háborút, a könyv végére már nem is akarja, egyszerűen csak utálja. Watson később jelentkezett tisztnek, és a háború végére kapitány lett, írt még egy naplót is, de ez már az 1918-as évről szól, amikor páncélos tisztként szolgált az utánpótlást szállító tankegységnél, ennek a címe: A Company of Tanks: a British Company Commander's View of Tank Warfare During the First World War. Ismertetőm itt.

A könyv letölthető ingyenesen innen.