Az Amerikai Polgárháború második jelentős csatája volt ez az összecsapás, az első Mansassas-i, vagy Bull Run-i csata után mindenki láthatta, hogy a lázadást komolyan kell venni, ez bizony egy igazi háború. A Shiloh-ról (mivel ez egy indián név, leírom hogyan ejtik az amerikaiak: sájlo) elnevezett csata, szembesítette az amerikaiakat azzal, hogy a háború véres lesz és nem fog véget érni karácsonyra. A shilohi csatamezőn összesen huszonhárom ezren dőltek ki a csatasorból, Bull Runnál ötezer fő volt a teljes veszteség, foglyokkal és sebesültekkel együtt. A hátországok tehát megkapták az első sokkoló híreket és a végtelen hosszú veszteséglistákat. Mindez egy teljesen ismeretlen helyen, a vadon közepén történt, ahol gyakorlatilag semmi sincs amiért meghalni érdemes.
Miért éppen itt történt a csata? Érdemes volt Shilohért meghalni? A válasz nem is olyan egyszerű, az Unió Főparancsnoka Winfield Scott kidolgozta az Anaconda tervet, ennek lényege a blokád és a lázadók gazdasági megfojtása volt. Teljesen leegyszerűsítve a Konföderációt északról az Unió zárja le, keletről és délről a flotta tartja blokád alatt, nyugaton pedig el kell foglalni és tartani a folyamóriást a Mississippit, ezzel kettévágni a déliek területét. A folyót páncélozott kerekes gőzhajókkal kell ellenőrzés alatt tartani, a torkolatnál New Orleanst elfoglalva a tenger felől el lehet látni a csapatokat utánpótlással. A folyón pedig fel lehet szállítani mindent a tengeri kikötőből. Nincs más hátra mint északról dél felé meghódítani a folyam vidékét, a tenger felől pedig elfoglalni a kikötőt. A térkép egy kicsit elnagyolt, mert a kígyónak a Mississippi folyón felfelé kellene kúsznia, de a lényeg látszik, így is.
Az északiak tehát megkezdték a terv megvalósítását, támadtak dél felé, a nagy folyammal párhuzamos Tenessee folyón megerősített hajókonvojokkal szállították a csapatokat. A lázadók pedig átlátva a tervük lényegét, mindent megtettek annak érdekében, hogy megállítsák őket. Kiderült, hogy a jenkik össze akarják vonni a seregeiket, hogy az így képzett túlerővel lerohanják a következő fontos várost Corinth-ot. Az egyik északi sereget Grant vezette a másikat Buell. A déliek is gyorsan összevonták erőiket, Johnston vezetésével, és a még nem egyesült uniós seregek táborát meglepetésszerűen lerohanták. A két napos véres küzdelem végén a szürke hadak visszavonultak, veszítettek, de a csata kimenetele nem sokon múlott. A küzdelem lefolyását azért érdemes részleteiben végignézni, mert rengeteget meg lehet tudni belőle a polgárháborús viszonyokról és az akkori amerikai hadviselésről.
Hogy közben megválaszoljam a kérdéseket is, Shiloh-ért nem volt érdemes meghalni, de az Anaconda terv sikeréért már érdemes volt megküzdeni. A Shiloh nevet egyébként egy ma is álló egyszerű fa épület viselte, egy kápolna. Grant csapatait tehát a folyón szállították le ide, és a Pittsburg Landing névre keresztelt helyen rakodtak ki. A jenkik nem építettek ki semmilyen védelmet. Egyszerűen tábort vertek a legkedvezőbb területeken, ahol fel lehetett állítani a sátrakat és az ivóvíz sem volt túl messze. Itt várták az erősítést amivel együtt közel kétszeresére duzzadt volna a haderő. A táborokból úthálózat vezetett Corinth felé. Úgy tervezték innen levonulnak délre és beveszik a várost. Azon azonban már nem gondolkodtak el, hogy az út kétirányú, és a rabszolgatartóknak se kerül több fáradságba fel masírozni északra, mint neki le délre. A csatatér ma nemzeti park, ennek térképét mellékelem, hogy lehessen látni mekkora volt a csatatér, a zöld terület mind erdő volt akkoriban.
Napóleon valószínűleg lefokozta volna bármelyik tábornokát aki egy ilyen csatateret választott volna a támadásra. A délieknek viszont nem volt sok választásuk, lépéskényszerbe kerültek. A legegyszerűbb ha úgy képzeljük el, mint egy fordított wargame asztalt, alapesetben leterítjük a szép sík asztalra a zöld posztót aztán foltokba rakunk rá erdőket. Itt pont fordítva alakult a helyzet, az erdőre kerültek foltokban tisztások és szántóföldek, na meg utak és patakok. Pocsék esős időjárás volt a csatát megelőző időszakban, egy csomó kis jelentéktelen patak megduzzadt, némelyik olyan magasra, hogy teljesen ellepett egy felnőtt férfit ha belegázolt. A csatér detektívek című tv sorozatban külön részt szenteltek ennek a csatának, a modern tudomány több területét is felhasználták a készítők, vizsgálatok sok apró részletet világítottak meg Shiloh-val kapcsolatban. Az egyik apróság amit kiderítettek az volt, hogy például a déliek térképén nem szerepelt az egyik ilyen megduzzadt patak. Amin alap esetben a katonák simán átgyalogoltak volna, most viszont áthatolhatatlan vizesárkot jelentett, egy erdei terepen a fák mögül tüzelő ellenség látó és lőtávolságában. Ugyancsak fontos megemlíteni, hogy több kisebb tavacska is ki alakult az esőnek köszönhetően, az egész napos harcban a katonák nagyon megszomjaztak, a tavak vize azonban minden volt csak tiszta nem, és ahogy a küzdelem zajlott a csata szemete csak tovább szennyezte őket. De nem volt sok választásuk a délieknek, mert az elöltöltős fegyverek használata közben mindenképpen puskapor kerül a katonák szájába (foggal tépték fel a lőszer papír csomagolását), amire inni kellett. Tehát a déliek az első nap harcai közben olyan vizet ittak, amitől minimum hasmenésük lett másnapra, ha nem rosszabb. Ezen kívül hónapok óta rossz volt az ellátásuk, a vizsgálatok szerint közel minden hatodik déli a skorbut valamely stádiumában szenvedett. Az elfoglalt északi táborok dús terített asztalként csábították az éhes délieket, akik megálltak habzsolni. Ezzel persze értékes időt veszítettek és teleették magukat, ami szintén nem segítette a másnapi hadrafoghatóságukat, mert hirtelen túlterhelték a gyomrukat. Ha valamelyik déli mindkét csapdába belelépett, rossz vizet ivott és hirtelen tele is ette magát, az biztos nem volt használható harcos másnap.
Na de ne rohanjunk előre, nézzünk meg párat a csata főszereplői közül, mint egy jó filmben itt is parádés a szereposztás mindkét oldalon. Kezdjük talán alulról felfelé, az Uniós hadseregben egészen pontosan a 22. Michigan ezredben egy kilenc éves fiú John Joseph Clem verte nagy átéléssel a dobját. John a háború kitörésekor az elnök iránti tiszteletből a Joseph nevet Lincolnra változtatta. Az otthonról megszökött kisfiú olyan eltökélt volt, hogy mint kabalát és dobost megtartották az ezrednél. Így részt vett az ütközetben, ahol a legenda szerint egy lövedék szétzúzta a dobját és a fiú elájult, amikor rátaláltak és magához tért elnevezték Johnny Shiloh-nak. A történet valószínűleg legenda, de ettől függetlenül nemzeti hős lett a srácból még dalt is írtak róla. A következő ütközetben (Chickamagua) szintén részt vett. Állítólag, egy a méretére igazított puskára cserélte a dobot, agyon is lőtt vele egy konföderációs ezredest, aki felszólította, hogy adja meg magát. A csata után John lett a legfiatalabb őrmestere a hadseregnek. Ezt a lövést is cáfolják a tények (nem volt ezredes vesztesége a csatában a délieknek), de a legendának része ez a történet is, mert bizony John Lincoln Clem egy igazi amerikai legenda lett. A második csatája után nem sokkal fogságba esett, de kicserélték pár déli fogolyra, ezután lovas futár lett, majd 1864-ben szerelték le, addigra már túl volt két sebesülésen is, ezt viszont senki sem cáfolja.
1870-ben végzett a középiskolával, 1871-ben kapitány lett a Nemzeti Gárdánál, felvételizett a katonai akadémiára de nem sikerült bejutnia, ekkor Grant elnök aki Shilohnál a főparancsnoka volt, kinevezte soron kívül alhadnagynak. Megszolgálta a bizalmat 1874-re már hadnagy lett Johnny Boyból. Tüzér szakképesítést szerzett, majd kapitánnyá léptették elő, meg is maradt ebben a rangban a nyugdíjazásáig, 1915-ben 64 évesen mint az utolsó Polgárháborús veterán vonult vissza. Kinevezték ezredesnek, majd egy évvel később dandártábornoknak, gondolom a magas nyugdíjjal akartak róla megfelelően gondoskodni. Második felesége egy konföderációs veterán lánya volt, három gyermeke született, 1937-ben hunyt el és 1963-ban Walt Disney filmet csinált a legendájából. 2006-ban készült egy újabb film az életéről, ezt hagyományőrzők készítették és csak a bizonyított tényeket dolgozták fel a forgatókönyvben.
A következő részben bemutatok még pár színes élettörténetet, a csata veteránjainak sorából. Grant és Sherman külön kategória, róluk tervezek majd valamit külön, mert mindkét tábornok emlékirata ott pihen a Kindle memóriájában.