Mivel a korábbi cikkem (itt olvasható) a legnépszerűbb bejegyzés a blogon, egyből felderültem, amikor megláttam Simon Scarrow cikkét a Wargames Illustrated magazin 323. számában. Ha a Sas regények olvasóit ez a téma vonzza ide a blogra, akkor ki kell használni, hogy minél többet taníthassak a római történelem magyar rajongóinak a hadijátékokról. Az eredeti angol cikkből fogok tehát szemezgetni. Amikor 2012-ben megírtam az első cikkemet még nem gondoltam, mennyire ráhibáztam arra, hogy a Sas ciklus egy remek hadijáték alapanyag. Ugyanis Simon Scarrow azért ír római regényeket, mert ez volt a kedvenc asztali hadijáték korszaka, Cato és Macro minden összecsapását külön megtervezte, mint hadijáték küldetést, sőt tervei szerint egyszer le is szeretné játszani valamennyit! Szóval kedves nem hadijátékos olvasó, a Sas regényeket bizony terepasztalon festett plasztik katonákkal vívott csatáknak köszönheted, mert ez egy ilyen jó hobbi!
Jöjjön pár idézet a szerző cikkéből, saját fordításban:
„Dacára annak, hogy immár teljes munkaidős író vagyok néhány éve, több mint húsz saját regénnyel a hátam mögött. Sohasem fogom elfelejteni a korai inspirációmat arra, hogy az antik Róma írója legyek. Az én motivációm, abból fakadt, hogy elbűvölt az asztali hadijáték világa. Az első találkozásom a hobbival a korai hetvenes években volt, amikor csatlakoztam az iskolai hadijátékos klubhoz. Hetente egyszer a könyvtár alsó szintje tömve volt diákokkal, akik jöttek megnézni a délutáni csatát. Tálcákban álltak a gyönyörűen festett Airfix műanyag figurák, ezeket féltő gonddal raktuk fel a csatatérre. Egy viseltes zöld posztót terítettünk az asztalra helyezett könyvekre, így kaptunk dombokat és völgyeket. A vasútmodellező szakkör teljes fa, bokor és ház készletét felhasználtuk a terep további csinosítására. Minden héten más csapat ragadta magához a vezetést, és játszott le küldetéseket az Amerikai Polgárháborúból, a Pun Háborúkból, a Második Világháborúból és a Napóleoni Háborúkból. Az első kettő volt az én személyes kedvencem, amikor új iskolába kerültem ahol nem volt hadijátékos klub, akkor otthon a testvéreimmel játszottunk hadijátékokat. Szerintem a sok figurafestéstől voltam szemüveges tinédzser koromban.”
„Amikor elköltöztem otthonról, már nem adódott lehetőség a játékra, de továbbra is vásároltam és festettem a figurákat, a seregek pedig szépen felkerültek a padlásra, hogy megvárják a fiaim megszületését, akikről azt reméltem, mint rendes bentlakásos házi klubtagok majd segítenek a hobbimnak hódolni. Sajnos mire tényleges szülő lettem és a gyermekeim abba korba léptek, hogy hadijátékokat játszunk, a számítógépes játékok már rég elhódították az érdeklődésüket.”
„A hadijátékok iránti szenvedélyem egy része azonban velem maradt, azok a festett figurák sohasem voltak csak figurák. Hiába uralták a mozgásukat és harcukat szabályok, mérőszalagok és dobókockák, én mindig magam elé képzeltem, ahogyan harcolnak, egyszerűen, megragadták a fantáziámat. Ezt tovább növelte az én kis Kardok és Szandálok diétám, folyamatosan csak az ókori sorozatokat és filmeket néztem, ráadásul nagyszerű latin tanárom volt az iskolában. Mire rájöttem, hogy az én ambícióm a regényírás, már csak egyetlen opció maradt a listámon, az ókori Róma.”
„Amikor én elkezdtem megtervezni az írásaimat, minden más író az ókori társadalom krémjéről írta a regényeit. Én valami teljesen mást akartam, engem sokkal jobban érdekelt a közkatonák élete és ezért úgy döntöttem erre fogok fókuszálni. Egy fiatal besorozott katonára, Cato-ra és a veterán centúrióra aki vonakodva lesz a mentora, Macro-ra. Az újoncot használtam arra, hogy bemutassam az olvasóknak a Római légiók szervezetét, felszerelését és a nehezen kiérdemelhető bajtársiasságot. Amikor ezt sikerrel megoldottam, akkor jött a következő feladat, kitalálni egy olyan történetet, amely nem csak egy regényre elegendő, hanem egy egész sorozatra. Ahogyan az történt akkoriban az első században, ritka volt az olyan év, amikor a római légiók nem csaptak össze valamelyik szerencsétlen határszéli barbár néppel. Úgy döntöttem a sorozatot a Brit-szigetek inváziójával kezdem. De még előtte Cato-nak át kellett esnie a tűzkeresztségen, egy kis előcsatározásban az egyik Germán faluban. Ezt a részt teljesen úgy építettem fel, ahogyan azt a hadijátékok során megszoktam. Kidolgoztam a küldetést mint egy wargame csatát. Lerajzoltam a falu térképét, bejelöltem a stratégiailag fontos pontokat, összeállítottam a szembenálló seregek listáját, és leírtam a győzelmi feltételeket. A Germánoknak meg kell semmisíteni a kis Római oszlopot, mielőtt az erősítés megérkezik, a rómaiaknak pedig egyszerűen csak túl kell élniük és megtartani a hadijelvényüket.”
Folyt köv.