E. Alexander Powell amerikai újságíró, majd később az amerikai hadsereg hírszerzésének őrnagya, már ismerős lesz a blogom olvasóinak, Flandriai riportnaplóját eredeti 1915-ös kiadásban vettem meg, annyira tetszett. A szerző háborús cikkeit, mind kötetekbe szervezve adta ki, a Nagy Háborút követő húszas években több utazásáról is írt könyveket. A háború elején Belgiumban volt, az ott tapasztaltak alapján egyértelműen az Antant hatalmak elkötelezett szócsöve lett az amerikai sajtóban.
Részemről szeretek amerikai haditudósítókat olvasni, mert bár részlehajlóak, mégsem színtiszta propaganda amit írtak, a magyar újságok viszont többnyire a háborús propaganda szolgálatában közölték a cikkjeiket. Természetesen ez alól a többi hadviselő sem kivétel a Brit sajtó is ugyanez a stílus. Fontos látni, hogy az amerikaiak mások, mert olyanoknak írták a cikkeiket akik nem ismerték se a háborús viszonyokat, se Európát túlzottan. Ezért jobban szólnak a mai olvasóhoz, mint mondjuk a magyar tudósítók, mert mi sem rendelkezünk olyan háttértudással, mint a korabeli magyar olvasók. Powel szépen elmagyaráz egy csomó dolgot az olvasóinak és ez nagyon jó, mert így 100 évvel később is érthető és élvezhető a beszámolója.
Remek stílusban magasztalja a szövetséges hadseregeket ebben a kötetében is, Olaszországban kezd majd szépen megy Verdun-be, onnan a Britekhez, és végül régi ismerőseihez a Belga hadsereg katonáihoz látogat el. A képen a kalapos Powell, a hölgy a felesége a katonákat és az autót az olasz parancsnokság biztosította számára. Minden hadseregről ódákat zeng, miközben csípős megjegyzéseket tesz a barbár Hunokra és szövetségeseikre. Az egyik alkalommal egy nagyon jó osztrák borral lepik meg, amit csak a háborús viszonyok miatt fogyaszt el, hiszen a civilizált világban ilyet már senki sem iszik. Azt is elmagyarázza, hogy ezek a modern Hunok mekkora barbárok, mert ezzel a névvel nem az ókori népre céloz, hanem a mai agresszív németekre. Bezzeg az antant nemzetei, azok mind modern iparosodott, kultúrnépek. Ott vannak például az olaszok, a szürke egyenruhájuk annyira jó rejtést adott szerinte, hogy a katonák gyakorlatilag láthatatlanná váltak a sziklás terepen. Minden sereg magas fokon van gépesítve szerzőnk szerint 1916-ban, Powellt olvasva azon kezd töprengeni az ember, micsoda ultra elit lehet a Monarchia hadserege, ha ezek a szuper olaszok nem bírtak rajtuk áttörni. A németekről már nem is beszélve.
Persze nem csak a Központi Hatalmaknak szúr oda, hanem saját honfitársainak akik olyan francia pezsgőket isznak amelyeket a front közeli pincékből szállítanak a franciák. Powell tanúja egy belövésnek, amely során francia munkások hallnak meg rakodás közben. Regénybe illő sztorikat szed össze a frontvonalban, köztük egy olyan műkereskedőjét aki képes segédjével bekúszni egy a frontvonalba került kastélyba, hogy az ott ragadt festményeket kimentse. A monokliját mindvégig szeméhez szorító szakértő, a német mesterlövészek elől bujkálva fényes nappal szemrevételezte a szobák falára akasztott festményeket, hogy azután a kellően értékeseket a talajszintnél jelölve eltávozzon. Következő este aztán a sötétség beálltával visszaküldte a segédjeit a kiválasztott képekért.
Powell könyveinek egy részét díjmentesen le lehet tölteni a gutenberg.org-ról, köztük azt a kettőt amit itt a blogon már bemutattam. Az utolsó képen a szerző és General von Boehn (balra), a német 9. hadsereg parancsnoka látható még 1915-ből.
