Imre Gábor kadét naplóját heti bontásban a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú alapítvány blogján olvastam először 2015-ben. Nem tudom mennyire volt jó szobrász, vagy mennyire szépen festett a szerző, (okleveles szobrászként vonult be), de íróként nagyszerű munkát végzett. Évek óta olvasok eredetiben brit visszaemlékezéseket, jórészt a nyugati frontról, borzalmas dolgokon mentek keresztül a katonák ott is, de az a fajta "szegény ember" háborúja amit Monarchia az Olasz Királyság ellen vívott, még ezekhez képest is döbbenetes.
Az első dolog amit a katonák megtettek akkoriban a frontvonalon, hogy beásták magukat. Az első világháború a tüzérség háborúja volt, a robbanások ellen a földbe ásott fedezékek voltak az alapvető védelem. Ez is vált az egész konfliktus védjegyévé, a lövészárok háború. Doberdón azonban nem volt lehetőség beásni magukat, sziklákon voltak az állások, kövekből építettek mellvédet, ez azonban csak felerősítette a pergőtűz hatását, nem nyújtott védelmet a gránátok, csak a golyók ellen. Ha gránát talált egy kőrakást akkor a szikladarabok nagy sebességgel vágódtak minden irányba, tovább fokozva a robbanás erejét. Imre Gábor alakulatával 24 órás váltásokban kuporgott a tűző napon a kőrakások mögött, ha eltávolodtak a mellvédtől, széles nyílt mezőn keresztül tudtak csak visszajutni a saját második vonalukba. Nem voltak fedett, az ellenség számára nem belőhető védett közlekedési útvonalak. Nappal nem lehetett mozogni, mert remek célpontot nyújtottak az olaszoknak. Sötétedéskor előrefutottak, bebújtak a kövek mögé, és következő este cseréltek a váltással, étel-ital csak az volt amit magukkal vittek, alvásra meg az ellenfél miatt gondolni se lehetett. A halottakat elásni vagy hátra vinni nem volt mód, az élők napokig-hetekig együtt hasaltak a halott bajtársakkal. Hihetetlen mikre képes az ember, mit kibírtak azok a honvédek akkor és ott.
A Pokol tornácán olyan könyv, amit szerintem minden középiskolásnak el kellene olvasnia, hogy legyen egy mélyen bevésődő képe arról, mit jelentett a magyaroknak a Doberdó. Mivel a teljes szöveg alapvetően ingyenesen hozzáférhető a nagyháború.blog.hu oldalon, a történetet bárki elolvashatja. Azonban én mégis megvettem a kötetet hagyományos könyv formátumban is, mert nagyon szép és igényes kiadvány, és sokkal teljesebb egyben könyvként elolvasni, mint részleteiben a honlapon. Arról nem is beszélve, hogy könyv sikere újabb naplók megjelenését segíti elő. Erre nagy szükségünk lenne, hiszen Imre Gábor következő naplója a keleti fronton szerzett élményeit dolgozza fel, remélem az online megjelenés után ez is kiadásra kerül majd, mert amit eddig olvastam belőle, az hasonlóan színvonalas mint az első rész. Az alapítvány blogja minőségi támogatást biztosít a könyvhöz, rengeteg fényképet és háttér információt kapunk, ha átböngésszük. Megismerhetjük a szerző teljes életrajzát, és már olvashatjuk rajta hetente a következő naplóját, amely 1916-os frontszolgálatát mutatja be a Kárpátokban.
Imre Gábor, nagyon érzékletesen tud leírni mindent, a tájat, az embereket és főleg a hangulatokat, meg az emberi érzéseket. Száz év távlatából is könnyen lehet vele azonosulni. Igyekszik megragadni a könnyedebb témákat is, illetve az emberi momentumokat, még ezekben az extrém helyzetekben is. Szerzőnk minden helyzetben humánus, talán ezért is olyan nagyon szimpatikus nekem, őszinte és jó lelkű ember. Talán a legjobb ha végezetül idézek pár sort tőle:
"Stefán tőlem balra ötven lépésre feküdt, és jelentőségteljesen intett át nekem: itt a zárótűz. Az emberek is megérezték, hogy elérkezett a tűzkeresztség pillanata. A szomszédom titokban keresztet vetett, és lopva rám nézett. Fátyolos volt a tekintete. Én is elérzékenyedtem kissé, és megveregettem a vállát:
– Ne izgassa magát, öregem – szóltam hozzá –, fel sem vesszük, ha túl leszünk rajta.
– Ja, kadett úr – válaszolta –, nekem három drága gyerekem van odahaza, és vár a feleségem – és kibuggyant szeméből a könny.
Megijedtem, hogy én is elérzékenyedek vele együtt, és ezért túlságosan indulatosan szóltam hozzá:
– Ne bolondozzon már, no! – Azután látva meglepett tekintetét, hozzátettem: – Ha elindulunk, maga zárkózzon a két szanitéchez, és maradjon hátul.
– Isten fizesse meg a kadett úrnak! – hálálkodott."
"Hogy el ne felejtsem: az imádkozó emberemet a szanitécek mellett srapnelgolyó érte, és egy „vagyont érő” váll-lövéssel – mint ahogy itt mondani szokták – már útban is van hazafelé. Tehát jól imádkozott, és nemsokára viszont fogja látni a családját."