A Nagy Háború Kutatásáért K. alapítvány Facebook oldaláról értesültem a könyv megjelenéséről, mivel csak kétszáz példányban jelent meg, magánkiadásként, rögtön el is határoztam, hogy megveszem. Amikor megérkezett, gondoltam beleolvasok egy órácskát aztán berakom a sorba a többi Monarchiás emlékirat közé, mint a várólista legfrissebb tételét. Három órával később tudatosult bennem, hogy ezt a könyvet most már nem fogom letenni, csak az utolsó oldal után.
Boros István a szegedi 46-os ezred tagja volt, az alakulat története és harcai fent vannak a nagyháború blogon, valamint itt olvasható Dr Szojka Kornél naplója akinek sorsa az első hónapban párhuzamos volt Boros Istvánéval, illetve hozzáférhető Kókay László naplója is, ebben 1916 tavaszától van térbeli és időbeli átfedés, ez számomra szintén fokozta a könyv értékét. Egy pici hiányérzetem volt mindössze a kötet végén, mert ugyan kiderült, hogy Boros István szép kort élt meg és népes családot alapított, de semmi információt sem kaptam arról, hogy mit csinált 1918-tól 1981-ig. A szerzőnek minden esetre megérte papírra vetnie az élményeit, a családjának pedig érdemes volt két évig dolgoznia azon, hogy végül kiadják. A bakanyelv szavait leszámítva a szöveg nagyon friss, a napló írójának gondolatai, szemléletmódja mai szemmel is teljesen naprakész.
Boros István naplója olyan, mint egy jól kiegyensúlyozott film, a fronton vele történteket részletesen ismerteti, a gyógykezeléseket illetve a családdal töltött idő, tömören írja le. Minden alkalommal kiemeli, ha magyar földön harcolnak. Látszik mennyire fontos volt a tudat, hogy a hon védelméért harcol. Saját szerepét a harcokban egyszer sem taglalja, csak a végső összegzésben sorolja fel hány szuronyrohamban vett részt, és milyen kitüntetéseket kapott. Ha viszont odafigyelünk, szemet szúr, hogy egy megbízható hivatásos szakaszparancsnok naplóját olvassuk, gyakran vezet négy fős őrjáratokat, vagy kap olyan megbízásokat amelyek során neki kell döntéseket hoznia, önálló parancsnoki jogkörrel. Mivel már több mint száz első és második világháborús memoárt és naplót olvastam, köztük orosz, japán, német, brit és amerikai visszaemlékezéseket is, a magyarok mellett. Kialakult bennem egy kép arról, hogyan tudták a frontkatonák közül néhányan végigszolgálni-túlélni sokszor a teljes 5-7 évig tartó háborúkat is. A kulcsot a legtöbb esetben a sebesülések és átképzések miatt a fronttól távol töltött idő jelenti. Elenyészően kevés az olyan katona, aki harcoló alakulatnál végig a fronton tölti a háború teljes idejét (persze akad ilyen is, pl: Ernst Jünger, Németh Antal). Általában egy, de inkább két sebesülés árán tudtak csak életben maradni, ezek gyógykezelése gyakran 7-8 hónap, olykor egy év. Boros István front élete is ebbe a mintába illik bele.
A kötetből megismerjük mind a keleti fronton uralkodó viszonyokat, mind az olasz front azon belül is Doberdón vívott harcok embert próbáló körülményeit. A naplót olvasva mégsem az írót sajnáltam a legjobban, hanem az édesanyját akinek hat fiából ötöt elvittek katonának. A méltán népszerű Ryan közlegény megmentése című film jutott eszembe, meg Lincoln elnök levele amit a filmben olvastak fel. A levél amelyet egy anyának Mrs. Bixby-nek írt az elnök, akinek mind az öt fia elesett az Unióért harcolva, a polgárháború alatt. Vajon a Nagy Háború alatt, hány ilyen család, hány ilyen édesanya volt Magyarországon?
Összességében egy jó stílusban megírt izgalmas naplót kaptunk Boros István családjától ajándékba mi olvasók, igaza volt a szerzőnek, hogy ki akarta adatni. Gondolatai és versei egy mély gondolkodású emberre vallanak, igazán megérdemelte a szép családot és a hosszú életet, a háborús évek hányattatásai után.
