2005-ben adták ki Bernard Cornwell A Lázadó című regényét magyarul, azóta háromszor olvastam el. A könyv egyértelműen a szerző Sharpe sorozatának amerikai verziója, elég vontatottan indul és bár követi a szokásos egy könyv, egy csata egy nő receptet, természetesen a csata került a kötet legvégére. Ettől függetlenül én szeretem ezt a könyvet, mert jól felvezeti a következő három kötetet és hangulatosan bemutatja a korszakot. A történelmi háttér a megszokott színvonalon pontos és részletes, ugyanakkor egy jó történetbe ágyazva egyáltalán nem unalmas, Cornwell egyébként is egy olyan író akit könnyű olvasni, de nehéz letenni. Ha egészében nézem a négy kötetet, a következőkben bőven kapunk a rá olyan nagyon jellemző, remekbe szabott csataleírásaiból, néha többet is mint a Sharpe regényekben. Tehát érdemes egy picit türelmesebben állni az első kötethez és rászánni az időt a bevezetésre. A jelentősebb szereplők mind felbukkannak már itt az első kötetben és a karaktereik kapcsolataiból szövődnek majd sztori szálai.

Nathaniel Starbuck a főhős elég ellentmondásos karakter, szigorú neveltetésű lelkészpalánta, akiről aztán szépen lassan leolvad a neveltetéséből fakadó máz. A Jenki aki délre menekül és megpróbál helyt állni a gyanakvó lázadók közt.  Mindig érdekesnek találtam a konfliktusok elejét, amikor a békés normalitásból átvált az adott ország a háborúra. A polgárháború első csatáiban csak maroknyi embernek volt bármiféle fogalma arról, hogy mi vár rájuk. A tisztek akik megjárták a Mexikói háborút mint Irvin McDowell északi és P.G.T. Beauregard déli hadsereg parancsnok, nagyon is tudatában voltak az önkéntes milíciák alacsony harcértékének, ezért igyekeztek minél jobban megszervezni a tiritarka önkéntes hordáikat, hogy egy-egy működő hadsereggel tudjanak harcba vonulni. Ők államszervezeti szinten a tagállamok haderőit építették, az egyes államok meg a megyék önkénteseit igyekeztek századokba, majd ezeket a századokat ezredekbe szervezni. Cornwell szépen bemutatja a könyvben, az önkéntes egységek szervezését, annak minden gondjával-bajával. Többször is a Rejtő Jenő-féle Láthatatlan Légió-t juttatta eszembe ez a regény, itt is egy gazdag üzletember szervez egy privát légiót, bár jóval komolyabb következményekkel jár a dolog mint a magyar író regényében.

Nathaniel Strabuck a főszereplő története szépen végigvisz Virginián.  Megismerhetjük a déli ültetvényesek életét, meg a gazdag richmondi polgárok világát annak fényeivel és árnyékaival. A szereplők jelentős része civilként kezd, de a déli államok elszakadása a férfiak nagy részét a zászlók alá szólítja. A Függetlenségi háború óta bevett szokásként mindenütt önkéntes egységeket szerveztek az amerikaik, ezek egyértelműen a polgári életük tükörképei, hiszen a vagyoni és társadalmi pozíciók alapján választották meg a tisztjeiket. Ez a rendszer egyértelműen rengeteg a vezetésre alkalmatlan tisztet eredményezett. Aki tehát a Sharpe könyvek után olvassa a Starbuck krónikákat, annak ez erősen másolásnak tűnik (a napóleoni brit seregben a rangokat vásárolták a tisztek, ezért is volt hasonló a helyzet), de ez a valóságban is így volt. Elég ha arra gondolunk, hogy Lincoln összesen hét főparancsnokot váltott le, mire 1864-ben Grant átvette a hadsereg irányítását. Elsőre tehát valószínűtlennek tűnik, hogy a totál kezdő fiatalember rangot kap, meg megállja a helyét a harcokban, a magas rangú tisztek közül. Arról már nem is beszélve milyen sok inkompetens alak bukkan fel a tisztek között, de ez sajnos a valóságban sem volt másképpen. Robert E Lee-t, az északiak meg akarták bízni a teljes uniós sereg vezetésével, de Ő inkább szülőhazáját választotta, és Virginia állam haderejének parancsnoka lett. Utána közel egy év telt el mire a Konföderációsok legjelentősebb parancsnoka lett, pedig messze az egyik legtehetségesebb tábornokuk volt. De Amerikát már akkor is a politikai érdekek irányították. Szóval a Cornwell-féle koncepció, az amerikai polgárháborúra még sokkal inkább működik, mint a napóleoni háborúknál, mert a brit sereg hivatásosokból, meg külföldi zsoldos ezredekből szerveződött, az amerikai seregek viszont teljesen amatőrökből, akik tényleg a képességeik, meg a cselekedeteik alapján tudtak előre lépni, azt sem szabad kihagyni a képből, hogy az amerikaiak a közvetlen parancsnokaikat az ezredeken belül választották, szavazás útján.

A Starbuck krónikák szerintem remek alap arra, hogy valaki olvasmányos módon képbe kerüljön a korszakkal, kellemesen szórakozzon és remélhetőleg kedvet kapjon egy jó kis hadijátékra a kékek és szürkék seregeivel. Mindenképpen csak úgy szabad olvasni, mint egy bevezetőt, az igazi akciók a következő kötetekben indulnak be, Bull Run még csak az első csatája a kontinens nagy háborújának.