Még 2009-ben vásároltam egy történelmi magazint, a Wharncliffe History Magazin szerkesztői, a Pen and Sword (toll és kard) kiadó könyveiből állítottak össze egy válogatást. A magazin az első világháború kitörésének 95. évfordulójára készült, csupa ehhez kapcsolódó kiadvány szerepelt benne. Kiragadtak 6-8 oldalt az eredeti könyvekből, meg írtak hozzá egy ismertetőt. Az egyik ilyen könyv volt Edward Roe naplója. Az ízelítót olvasva döntöttem úgy, hogy megveszem. A napló huszonöt font újonnan, keményfedeles kiadásban (az enyém tíz volt használtan), és egy katonai szakértő rendezte sajtó alá. A szerkesztő diszkréten pontosítja a személyes látásmódból fakadó elírásokat, hasznos lábjegyzetekel és jól megválasztott fotókkal és térképekkel teszi pontossan követhetővé. Nagyon tetszik a könyv, élvezetes korrajz, ezért egy kicsit reklámozom én is.

A könyv címe a következő: Diary of an Old Contemtible, from Mons to Baghdad 1914-1919. Vilmos német császár nevezte haszontalan, vagy jelentéktelen kis hadseregnek Contemtible Little Army-nak, a brit hadsereget a háború elején. A kis jelentéktelen hivatásos hadsereg döntő, lassító tényező volt a német Schliffen terv megvalósításának útjában, így a gőgös szavak mintegy idézőjelben dicséretté váltak, és mind a mai napig Öreg Haszontalanoknak hívják az 1914-es Brit Expedíciós sereg tagjait.

A könyv rendkívül egyedi, mert nagyon kevés közlegény akadt, aki élvezetes irodalmi stílusban naplót írt és még a háborút is túlélte. Edward Roe egy ilyen katona volt, jó humorral, megfigyelőképességgel és stílussal áldotta meg a sors, ezt az Ír közlegényt. Tizenkilenc évesen vonult be a seregbe, miután minden a keze ügyébe kerülő hadtörténelmi regényt elolvasott, úgy döntött lovas katona lesz. A toborzó tiszt jól átverte, mert a lovasságnál éppen nem volt felvétel, ellenben egy gonosz szójátékkal besorozta az East Lancers zászlóaljba, ami Keleti Lándzsást jelent, de angolul ez egyben a rövidítése volt az East Lancashire Regiment-nek, ami a „Kelet Lenkeszteri” gyalogsági ezredet jelentette. Roe 1905-től 1914-ig szolgált, megjárta Indiát és Dél Afrikát, majd leszerelt és hazaköltözött Írországba. Pár hónap után megunta, és már eldöntötte, hogy augusztusban áthajózik az USA-ba és belép az ottani seregbe. Ott ugyanis tárt karokkal várták a brit veteránokat, amikor kitört a háború és megkapta a behívóját.
Franciaországban egy idős tiszteletre méltó hölgy megkérdezte tőle, amikor elindultak Belgiumba, hogy katolikus-e? Büszkén közölte, hogy hús vér Ír katolikus, erre a hölgy két oldalról arcon csókolta, megáldotta és egy gyöngyökkel díszített keresztet akasztott a nyakába. Roe szentül meg volt győződve, hogy ez az áldás és a kereszt mentette meg őt, minden nagyobb bajtól. A háború során kétszer sebesült meg, Franciaország után, megjárta a Dardanellákat (Török front) mint az evakuálást fedező alakulat tagja, majd Kuvaitban szolgált (szintén a törökök elleni hadszíntér) és részt vett a bagdadi előrenyomulásban. Törzsőrmesterségig vitte a háború alatt, 1919-ben leszerelt, majd újra belépet, és végül 1933-ban szerelt le huszonhét év után közlegényként. Nem szerette a felelősséget, nem akart karriert a seregben, egyszerűen hozzá nőtt az egyenruha.
A naplóját olvasva remek sztorikon olvashat az ember, tragikus, komikus vagy éppen tanulságos történeteket, ezek közül szedek össze néhányat ízelítőnek. 1914. szeptember eleje:
„Miután megkaptuk a parancsot, állást foglaltunk a faluval szemben, a faluba vezető úton egy civilt láttunk, az állásainkat méregette. A német tüzérség szórványosan lőtt minket, de a lövéseik messze az állásainktól ártalmatlanul csapódtak be. A civil, előre lépett két hosszú lépést, majd felemelte a jobb kezét a feje fölé. Jelez a németeknek, hogy 200 méterrel hosszabb a lövésük! Rögtön szóltunk a szakaszvezetőnek, hogy mit csinál a férfi, és hogy a falut már evakuálták, tehát civil ott nem lehet! Nem engedélyezte, hogy bármit is tegyünk a férfival. A következő sortűz gyönyörűen landolt az állásaink előtt, megsebesítve hat bajtársamat és megölve másik kettőt. A kém továbbra is ott táncikált az úton, halálos balett volt az már szent igaz. Összenéztünk, kétszáz yard, engedély vagy se, hárman elkezdtük lőni. Felbukott az út közepén, mi adtunk még neki fejenként öt lövést, biztos, ami biztos, hátha csak játssza a hullát. Most játsszad el az átkozott tánclépéseidet! Amikor a parancsnok kérdezte mi történt, azt mondtuk néhány Jerry-t (németek csúfneve az angol katonai szlengben) láttunk felbukkanni, de már eltűntek.
„Lenyűgöző az a kolosszális közömbösség, amit a zászlóaljam 90%-a tanúsít a hadtörténelem iránt! Sose hallottak még Hannibálról, Gusztáv Adolfról vagy éppen Wallensteinről. Megpróbáltam mesélni Kőfal Jackson tábornokról, meg a hadjáratáról a völgyben (Shenandoah), erre: Oh! Arról a fickóról beszélsz, aki két gólt lőtt a D századnak a hoki bajnokságon? Ha azt mondod, nekik a Hannoveriek hordják Gibraltár nevét a csatazászlójukon, mert részt vettek a védelmében anno, azt fogják mondani, hogy te egy átkozott hazug vagy!”
„Amikor elértük a védelemre kijelölt sűrű erdős terepet, a helyi francia civilek, férfiak és nők mindenféle korosztály vegyesen, éppen fákat döntöttek ki, hogy jobb kilövésünk legyen. Az úton már állt egy barikád, a védelméről egy „mitraleuse” (korai gépfegyver a Porosz- Francia háborúból), gondoskodott, amit egy viharvert öregember kezelt. Úgy hiszem ezt a fegyvert a franciák fejlesztették ki, az a fajta géppuska, aminek még hét csöve volt, és célzáshoz az egész talpat forgatni kell a kerekeken. A többiek Chassepot (szintén az 1870-es arzenálból) puskákkal voltak felszerelve és volt még egy kis bronzágyújuk is.”