HTML

Hadijátékos

Wargame vagy magyarul Hadijáték. Öt évig volt szerencsém Londonban az egyik legrégebbi Wargame Klub tagságát gyarapítani, rengeteget tanultam és tapasztaltam a hobbiról. Úgy gondoltam érdemes lenne egy magyar nyelvű blog keretében népszerűsíteni és bemutatni a hadijátékokat.

Friss topikok

Egy önkéntes veterán, avagy egy 49 éves kalandor élményei 1914-17-ig a Brit Expedíciós Hadseregben

2018.12.27. 16:54 janos900

A Nagy Háború olyan volt, mint egy hatalmas forgószél, megragadta az átlag embereket mint a faleveleket és pillanatok alatt elfújta őket a világ túlsó végére, mint Mészáros Vilmos tartalékos népfelkelő hadnagyot Győrből Szibériába, aztán meg vissza. Na de mi történt azokkal akik egyáltalán nem voltak átlagosnak mondhatóak? Az olyanokkal aki már előtte is kalandos életet éltek, azokkal akiket ma adrenalin függőknek hívunk? Az ilyen emberek egy része tudatosan lovagolta meg a történelem véres hullámait, volt köztük olyan is aki kimondottan élvezte a harcot. Rengeteg színes karakter és rendkívüli figura írta meg a kalandjait angolul, olvastam már motoros futárból lett harckocsi századparancsnokról, régészről akiből törzstisztet faragott a balkáni front, vagy olyan tábornokról aki tizennégyszer sebesült, és fél kézzel nyerte el a Viktória keresztet (nem túlzás szó szerint, félkarúként). Ebbe a folyamatosan bővülő arcképcsarnokba pompásan beleillik az akció függő Frank Vans Agnew memoárja, aki 46 évesen, korából hat évet letagadva lépett be a Brit Hadseregbe 1914-ben és saját bevallása szerint élete legjobb éveit élte át a Nagy Háborúban. Emlékiratait szerette volna a háború után közvetlenül megjelentetni, de végül az életében már nem sikerült neki, most viszont rokona Jamie Vans sajtó alá rendezte a hagyatékát. A könyvhöz felhasználta Frank Vans Agnew naplóit, a levelezését, sőt olyan leveleket is, amiket mások írtak róla. Mivel a kiadó már a könyv első lapjain leírja a teljes életrajzot én is így teszek. 

frank.jpg 
Van egy szempont ami miatt Frank Vans Agnew kilóg a sorból. Ugyanis az eddigi visszaemlékezésekben még nem olvastam olyanról, aki személyes ügyként tekintett volna a háborúra. Vans Agnew kivétel, ő ugyanis igazán elszántan gyűlölte és lenézte a németeket, kötelességének érezte az ellenük folytatott harcot. Már 1914-től levelekkel bombázta az amerikai ismerőseit és cikkeket is írt amerikai lapoknak, hogy az USA hadba lépését sürgesse, meggyőződése volt, hogy bizonyos mennyiségű németet muszáj legyilkolni a csatatereken, a győzelemhez. Ha a németekről írt soraiban kicseréljük a német szót mondjuk szlávra vagy izraelitára, akkor azt hihetnénk egy náci írta őket 1941-ben. Frank szerint ugyanis az angol-szász nép a felsőbbrendű faj akik arra hivatottak, hogy uralják a világot. Érdekes módon, mind a Monarchiát, mind az Oszmán Birodalmat sajnálja, amiért rossz társaságba keveredtek, és ezért elveszítik a háborút. Gyakorlatilag minden népet többre tart, mint a németeket. A gyarmati csapatok katonáit is. Nagyon elgondolkodtató a fanatikus és rasszista világnézete ami pont a németek ellen irányul, de illik a helyén kezelni ezt mivel ő nem ismerte a húsz évvel későbbi német ideológiát. Illetve a korabeli magyar sajtó sem különb, a propagandájuk hangvételét tekintve, vagyis a napló írójának álláspontja akkoriban nem számított extrémnek, ma viszont az.
 
Frank Vans Agnew akár lehetne egy fiktív karakter is, aki egy regényből lépett elő, olyan kalandos az élete. Ír származású, de Indiában született 1868-ban (brit állampolgár, harmadik fiú a hatból, ezért a család Tertiusnak becézte), a nincstelenség elől tizenhat évesen Floridába költözött két fiú testvérével, citrus ültetvényesként dolgozott, majd versenyló tenyésztő lett (az egyik lova 3 évig volt veretlen a versenyeken). Állatorvosi képesítést is szerezett, nagyon értett a lovakhoz. 1898-ban belépet a későbbi elnök Theodore Roosevelt lovas alakulatába (Spanyol-Amerikai Háború, Rough Riders), de harcba nem vetik végül, nagy bánatára. (Roosvelt viszont jó barátja lett, az akkor már ex-elnök nagyra értékelte Vans Agnew katonai érdemeit a Nagy Háború alatt.) Két év múlva 1900-ban Frank Brit Kolumbiában mérnök segéd volt egy aranybányába, majd egy rézbányába dolgozott a mai Kazahsztánban, hat évet húzott le a kirgiz pusztákon (közben megtanult oroszul). Majd postamester meg ültetvényes farmer lett megint az USA-ban, Montanában. Ekkor tört ki a háború, ezért 1914-ben, hazautazott és hat évet letagadva a korából (46), belépett önkéntesként a brit lovassághoz. Fennmaradt az akkori parancsnokának egyik levele, aki bár kezdetben kicsit bizonytalan volt abban, hogy egy idősebb önkéntessel érdemes-e bővítenie csapatát, de később az egyik legjobb döntésének minősítette, a kiemelten lelkes és motivált Vans Agnew felvételét. 
Mai szemmel a lovasság már anakronisztikus fegyvernem, 1914-18 között viszont nem volt más alternatívája a front mélységi áttörésének, mint az akkori viszonyok között még mindig legmobilabb lovasság bevetésének (akit bővebben érdekel a téma itt a részletes cikkem). A brit hadsereg egésze, így a lovasság is hivatásos katonákból állt, ellentétben a többi nagyhatalom sorozott csapataival. Mivel a fegyvernem katonái nem folyamatosan harcoltak a lövészárkokban (harcoltak mint gyalogosok, hogy legyen fronttapasztalatuk, de jóval kevesebbet mint a valódi gyalogosok), összességében az egész háború alatt pihentebbek voltak és magasabb volt a hivatásos katonák aránya is a háború miatt felduzzasztott lovas alakulatokban, mint a gyalogságnál. Tartalékolták őket a nagy áttörésre, ami végül 1918-ban sikerült csak. A lovastisztek nagy része viszont elunta magát a hosszú hátországi szolgálat alatt és sokan átkérték magukat pilótának vagy éppen harckocsizónak, Vans Agnew is így tett. (ez nem volt egyedi jelenség egyik seregben sem, Von Richtofen is ulánusként kezdte és legendás vadászpilóta ászként halt hősi halált) Frank Vans Agnew besorozása után lelkes és buzgó katonaként rövidesen őrvezető lett meg "bomber" (vagyis kézigránátokat hajító kezdeti rohamista), majd kiképezték és előléptették lovas tisztnek, alhadnagyi rangban. Kinevezése után rögtön géppuskás továbbképzésre vezényelték. 1916-ban élőben látja az első harckocsikat bevetésen a Somme-nál, és az év végén amikor önkénteseket keresnek, habozás nélkül átjelentkezik. Nem átlagos szintű a kalandvágya, gondoljunk bele már negyvennyolc éves ekkor, de eléri, hogy 1917-re harckocsizó tiszt legyen belőle.
 
A harckocsizók élete nem volt irigylésre méltó akkoriban, az ellenfél puska és géppuska tüze ellen ugyan védett a korabeli páncélzat (lövegek ellen nem), viszont a járművek kezelése embert próbáló feladat volt. A "munkakörülmények" a mai munkavédelmi előírások szerint maximum 15 perc tartózkodást engedélyeznének a harckocsik belsejében (8-12 órát is kénytelenek voltak elviselni). A szűk, forró (45-50 Celsius), és imbolygó fémkaszniban kellett dolgozni, amiben a kipufogó gázoktól terhes levegőtől szédült és hallucinált az ember. Nem volt külön motortér, meg küzdőtér mint manapság, olyan volt mintha a motorháztető alól vezetnénk egy autót. Ráadásul ez még csak az alap, erre jött rá a harci stressz mert a németek természetesen lőttek a harckocsira, illetve esetenként elgázosították őket tüzérségi gránátokkal. Olyankor gázálarcban kellett kezelni a harckocsit. (Volt szerencsém beülni egy eredeti Mark IV-be a (Bovington Harckocsimúzeum), mi csak öten voltunk meg a tárlatvezető, nem nyolcan mint a teljes legénység. De szó szerint kuporogva hallgattuk az előadást és alig fértünk el.) Átlagosan az ütközetekben egy harckocsi nyolc óránként elhasznált egy legénységet (ha nem volt veszteség vagy sebesülés akkor is). Vans Agnew itt az akkor még Királyi Nehéz Géppuskás Hadtest-nek nevezett alakulatban végre elemében érezte magát, minden katona önkéntes volt az alakulatban, motiváltak mint ő. Itt igazán azt érezte, hogy megvívja a háborút nem csak nézi. 1917 májusában kapnak először valódi harckocsikat, júniusban (1 hónappal később!) már bevetésen megsebesül és Hadi Kereszt (MC) kitüntetés kap a Messines gerincnél, előléptetik hadnaggyá. A Bandit B23 harckocsija az egyik amit kiválasztanak a bemutatóra amit a brit uralkodó V. György számára tartanak, erről van is egy filmfelvétel:

Frank-et bevetették a harmadik Ypres csatában is, tehát végre felpörgött az élete, 1917 novemberében már kapitány és szakaszparancsnokként indult a Cambrai ütközetbe. Frank Vans Agnew a Cambrai elfoglalásáért vívott csatában megsebesült és német fogságba esett. Szerencséjére húga Ida, aki nem mellesleg a női egyenjogúság egyik élharcosa volt (szüfrazsett), Londonból küldte neki az élelmiszer csomagokat a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével. 1918-ban az egyik legjobban táplált embercsoportot Németországban a hadifoglyok alkották, mert ők kaptak segélycsomagokat Svájcon és Dánián keresztül. Rájuk nem vonatkozott a tengeri blokád. Frank táborában kétszer is kitör a Spanyolnátha de korántsem olyan hevesen mint a civil lakosság körében. 1918 őszén már rajtakapták a tábort üzemeltető német személyzetet, hogy loptak a foglyok csomagjaiból és fejadagjaiból. Frank a fogságban is remekül feltalálja magát és aktív életet él. Fontos tisztázni, a Nagy Háború németországi hadifogoly táborai nem koncentrációs táborok voltak, főleg a tiszteknek nem. A foglyok: fociztak, teniszeztek, színdarabokat adtak elő és nyelveket tanultak egymástól, hiszen voltak itt: portugál, francia, szerb, orosz és brit tisztek összezárva. Sőt nagy meglepetésemre a Wolf segédcirkáló (lásd korábbi posztom) portyázásán ejtett foglyok is Frank Vans Agnew-el közös táborban raboskodtak. Frank tehát kezelésekre jár a sebesült karjával, közben frissíti orosz tudását, tanul németül és franciául, mellette teniszezik és rengeteget olvas. Megpróbál hazajutni a nemzetközi orvosi felügyelet alatt zajló fogolycserével, de amikor a német főorvos megtudja, hogy harckocsizó, nem kap engedélyt. Végül 1918 decemberében a békekötés után Koppenhágába utazik pár magas rangú brit hadifogoly tiszttel és részt vesz a fogolytábor evakuálásában, sorra szervezik a hajókat amivel a brit foglyok hazatérnek.
1919-ben szerelt le, de ez korántsem jelenti azt, hogy megpihent volna! Honduraszban és Guatemalában vállalt munkát mint földmérő és térképész. 1928-ban hatvan évesen megnősült, majd Cornwall-ba (Anglia déli részén) virágokat kezdtek termelni a feleségével, aztán jön egy kis idő Spanyolországban, majd farm tulajdonos lett Új Mexikóban. Mivel az öccse özvegye 1935-ben meghalt, Oliviával a feleségével visszatértek Angliába és felnevelték a négy árván maradt gyermeket (az egyikük fia rendezi végül sajtó alá az emlékiratokat). A gyermekek mind rendben felnőttek és elkezdték a bentlakásos kollégiumi életüket, ekkor Frank és Olivia Cannes-ba költözött, ahonnan 1940-ben a németek elől visszamenekültek Angliába, Frank pedig belépett a Home Guardba (önkéntes milícia), ahonnan 1942-ben leszerelték, mert már 74 éves volt. Ez viszont Franket rendkívül felháborította! Gyorsan csatlakozott a légtér megfigyelő szolgálathoz és csak 1945 májusában szerelt le végleg. A háború után éltek még Franciaországban, Nyugat Indiákon, Dél Afrikában, Jamaikában míg végül 84 évesen Svájcban halt meg. Hihetetlen agilis ember volt Frank Van Agnew!
Úgy gondolom a világnézetét leszámítva (ami akkoriban nem volt túl kirívó vagy szélsőséges, manapság viszont nagyon is az), Frank Vans Agnew egy egészen rendkívüli kalandor volt, élveztem elolvasni a naplóját és leveleit, csakúgy mint annak idején az alakulatának történetét feldolgozó könyvet amelynek hatására vettem meg Agnew naplóját. 

Szólj hozzá!

Címkék: könyvajánló első világháború

A bejegyzés trackback címe:

https://hadijatekos.blog.hu/api/trackback/id/tr7614517378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.