A jenki memoárok után, úgy illik, hogy bemutassak néhány szecesszionistát is. A vesztes oldalról általában jóval később szoktak megjelenni a visszaemlékezések, a polgárháború ebben kivételes. Mert a polgárháborút lezáró időszakban Grant és Sherman példamutató bölcsességgel követték az időközben meggyilkolt Lincoln elnök megbocsájtó, nemzet egyesítő politikáját, nem voltak tehát véres megtorlások, Lee tábornok és a többi déli tiszt is visszatérhettek a polgári életükbe. A déli államokban továbbra is tisztelet övezte az érzésük szerint honvédelmi háború hőseit, semmi sem akadályozta tehát a visszaemlékezéseik megjelenését.
Az első kötet amit a Guttenberg project oldalán találtam egy tüzér visszaemlékezése, Edward A. More tucatnyi csatában vett részt és ott volt a legnagyobb csatában is, Gettysburgnél. Azon szerencsés kevesek egyike, aki megérte a fegyverletétel, és bár Jackson már jóval Gettysburg előtt meghalt, a szerző mégis "Kőfal tüzéreként" nevezte magát a címben. A korabeli tüzérség csakúgy mint a mi szabadságharcunkban, a legjobb emberanyagból töltötte fel sorait, műszaki alapismeretekkel felvértezett embereket toboroztak, a memoár szokatlanul hosszú 240 oldalas, kíváncsi leszek a stílusára.
A második kötet kicsit kilóg a sorból, ugyanis már 1862-ben kiadták az északiak. Az író William G. Stevenson, tizenhárom hónapig volt a déli hadsereg kényszer sorozottja, ha hinni lehet neki. Gyakorlatilag egy délen ragadt jenki története ez a könyv, aki ahogy mondani szokták volt minden csak akasztott ember nem. Szanitéc, lovasportyázó, futár és gyalogos katona, de még katonai vasúti technikus is. Ha fikció, annak kellően izgalmasnak tűnik, ha propaganda, akkor meg keresve sem lehet jobbat találni ennél, hogy a korszak retorikájában egy kicsit elmélyedjünk.
A harmadik kötetet Luther W Hopkins írta, a Hatodik Virginiai lovasok katonája, akik az Észak Virginiai hadsereg részeként harcoltak. Az alakulat 1861-ben szerveződött, Jackson seregében részt vettek a híres "Völgyi hadjáratban" (Kőfal Jackson briliáns menetelős taktikájával, szó szerint hülyét csinált az északiakból 1862-ben, a mi Bem Apónk is csak elismerően bólogatott volna ha látja). Az alakulat ott volt Brandy Stationnál, ebben a csak lovassági csatában sikerült az északiaknak elvonni a Jebb Stuart vezette déli lovasságot, így Lee lovassági felderítés nélkül ment bele a gettysburgi csatába, aminek katasztrofális következményei végleg elbuktatták a déliek ügyét. A szerző tehát jócskán benne volt a dolgok sűrűjében.
A negyedik kötet szerzője Wayland Fuller Dunaway egy született virginiai gyalogos tiszt, aki 1862-től egészen Gettysburg-ig vett részt a harcokban, ekkor a visszavonulást fedezve fogságba esett, így a visszaemlékezései meglehetősen rövidre sikeredtek, ettől függetlenül a szerző túlélte a híres csatákat, Antietam, Fredrickburg, Chancellorsville, tehát nem volt unalmas élete, kapitányi rangot kapott, de szolgált ezred adjutánsként is.
