Előre bocsájtom, hogy ez nem igazán könyvismertető, hanem inkább a saját gondolataim rendszertelen burjánzása a témával kapcsolatban. Még valamikor 1996 körül a főiskolán volt egy Tudománytörténet néven futó tantárgyam. A tanár egy zord mániákus, aki egyébként középiskolai tanár volt főállásban, teljes lexikális tudást kért rajtunk számon. Pont és vessző a megadott helyen, apró kicsi bujtatott részletek voltak a zárthelyiken a kérdéssorok. Utáltuk zsigerből és még otthoni esszéírás is tartozott a tárgyhoz. A zárthelyi megfelelt mellé, le kellett tenni ezt is az asztalra, hogy megszabaduljunk. Kaptunk egy listát a jelentős magyar tudósokról, és egy életrajzot kellett írnunk az általunk választott személyről. A tanárunk előre közölte, ha két dolgozat hasonló lesz, mindkét delikvenst megbuktatja. A motiváltságom a vizsgával és a tárggyal kapcsolatban a zéró körüli értéket képviselt (főleg mivel az első vizsgán a hetvenből két ember ment át, és én a maradék hatvannyolcba tartoztam), amíg fel nem fedeztem Asbóth Sándort honvéd és uniós tiszt nevét a listán. Lehet írni katonákról is? Az mindjárt más.

Ettől a ponttól indult meg a máig tartó érdeklődésem a 48-as honvédek amerikai utóélete iránt, mert az emigráns magyarság tagjainak sorsa összekötötte nekem, a mi 48-as háborúnkat az 1859-es Francia-Osztrák háborút és Garibaldit, az Amerikai Polgárháborút és a Franciák Mexikói háborúját, mert ex honvédjeink ezeket a konfliktusokat mind megjárták, sőt jutott belőlük a Krími háború frontjaira is. A rendkívüli színes és érdekes téma legnagyobb szelete az emigránsok amerikai élete, ebben a témában Vida István Kornél könyve hiánypótló alapmű. Közel kétezer magyar vándorolt ki Amerikába ebben az időben, ebből sokan harcoltak is a polgárháborúban, mindkét fél seregében, de főleg az Unió oldalán.
A korabeli magyarok nem értették, hogy az olyan magas eszmeiségen alapuló köztársaság, mint az USA, hogyan képes ugyanakkor eltűrni a rabszolgaságot is a területén. Ellenérzésük miatt viszonylag kevesen költöztek a déli területekre, a könyv szerint mintegy tizenöten szolgáltak a konföderációs seregekben. Az északiak táborában jóval több tapasztalt magyar tisztet találunk. A kötet sorra veszi az emigráció helyzetét a háború előtt, a motivációkat, konkrét személyek életrajzát használja fel szemléltetésül, példákat hoz mindkét oldalról. Külön fejezet foglalkozik a magyar tisztekkel, akik fekete ezredekben szolgáltak.
Ez egy nagyon érdekes téma, tekintve, hogy békeidőben az USA hadserege nem tartott igényt néger férfiak szolgálataira, a harcoló egységekben. Ugyanakkor háborúban mégis szerveztek fekete alakulatokat (kezdve a függetlenségi háborútól egészen a második világháborúig), persze szigorúan csak fehér tisztek vezetésével. A témát a Glory (magyarul az 54. hadtest címmel futott) című film dolgozza fel rendkívül magas színvonalon, a főszereplő fehér tiszt, akár egy magyar is lehetett volna, mert tíz olyan magyarról tudunk, aki néger ezredekben szolgált tisztként. A déliek akkoriban háromszorosan utálták az ilyen magyar tiszteket, mert jenkik, mert külföldiek, meg mert négerimádók.
Az amerikaiak mind a mai napig vívják ezt a háborút, persze már csak papíron, a neten illetve a hagyományőrző csatajátékokon. Az internetes tapasztalataim szerint, a polgárháborúval kapcsolatban az amerikaik még mindíg megosztottak, a déli érzelműek egyértelműen külföldi zsoldost látnak a magyarokban, az északiak meg a született amerikaiakat preferálják, így mindkét fél próbálja letagadni, lebecsülni a szerepüket. Az amerikai lokálpatriotizmus, egészen a hatvanas évekig, agyonhallgatta a tényt, hogy a polgárháborús katonák nagy része nem született fehér amerikai volt. Tudunk tiszta ír és német ezredekről, de keverve a helyiekkel szolgált az uniós ezredekben mindenféle európai bevándorló, nem is beszélve az indián alakulatokról, és az 1865-ben az uniós hadsereg 10% kitevő fekete katonákról. Ezek a tények csak az elmúlt ötven évben váltak köztudottá, addig csak fehér amerikai hősökről szólt a polgárháború története.
Ezért jelentős, Vida István Kornél könyve, mert a téma iránt érdeklődő magyar olvasó egy korrekt részrehajlás nélküli háttértudással felvértezve kezdheti el olvasni az angol nyelvű forrásokat, illetve kap képet a korszak magyarjairól. A netes angol források közül Stephen Beszedits magyar születésű kanadai kutató munkái is pártatlanok, ezeket is érdemes elolvasni a témában.
A kötet a háború utáni korszakot is taglalja, ekkor több veterán magyar tiszt is fontos külszolgálatot látott el, mint amerikai konzul, vagy nagykövet. Számvald Gyula (Julius Stahel) vezérőrnagy, akit 1893-ban kitüntettek a Kongresszusi érdeméremmel (Medal of Honour), 1866-tól 1885-ig Japánban volt diplomata, még konzul is. Szolgált Osakában, Hiogóban, de volt konzul Sanghajban, Kínában is. Itt megint csak be kell szúrnom, hogy a Tom Cruise féle Utolsó szamuráj film története akár róla is szólhatna. Ki gondolta volna a filmet nézve, hogy ez az olyan távolinak tűnő sztori a hollywoodi kliséket leszámítva egy honfitársunkkal is megtörtént a valóságban. Veterán uniós tiszt, aki egy teljes más kultúrába kell, hogy beilleszkedjen. Pedig már Matthew Perry tengernagynak (Ő és flottája törte meg a feudális japán elzárkózási politikát, zászlóshajója ugyanaz a U.S.S. Mississippi volt, amivel Kossuthot kimenekítették Törökországból), is egy magyar orvos volt a japán tolmácsa. Bettelheim Bernát orvos, hittérítőként élt Okinaván nyolc évet, amikor az amerikaiak felkérték, mint angol-japán tolmácsot. Bettelheim végül az USA-ban telepedett le a családjával és egy gyalogezred orvos őrnagyaként szolgált a polgárháborúban.

Asbóth Sándor vezérőrnagy a háború után nagykövet volt, Argentínában és Paraguayban. Keményen dolgozott, hogy az un. hármas szövetség háborújában megbékítse a feleket, és véget vessen a harcoknak. Nem kevesebb, mint hét Kossuth-emigráns volt, aki konzulként vagy követként amerikai diplomáciai szolgálatot látott el, a polgárháború után. Közülük az egyik legsikeresebb, részt vett a történelem legnagyobb üzletének előkészítésében, Alaszka megvásárlásában az Orosz cári udvartól. Őt Pomütz Györgynek hívták, román családból származott, Gyulán született, magát magyarnak vallotta, de mindkét nyelvet anyanyelvi szinten bírta, mindkét nemzet joggal vallja fiának. A szabadságharc végén honvéd hadnagyként Komáromban kapitulált, s így mentesült a megtorlás alól, szolgált az uniós seregben ezredesi rangig jutott, később, mint Szentpétervári konzul szerzett felejthetetlen érdemeket az amerikai-orosz üzlet létrehozásában. A második világháború alatt hajót neveztek el róla tiszteletből.
A könyv gyűjteménye az ilyen és ehhez hasonló rendkívül érdekes élettörténeteknek. Ajánlom az érdekes életrajzokat kedvelő olvasónak is magában, vagy mint bevezető alapművet a további amatőr kutatáshoz. Terjedelmi okok miatt, a kötet csak sejteti, mennyi érdekes történet kötődik még az emigránsainkhoz az észak-amerikaiakon kívül is. A magyar történelem a Kossuth emigrációval kapcsolatos szakasza még mindig rengeteg felfedeznivalót kínál az érdeklődőknek. Gondoljunk csak Garibaldi magyar huszárjaira, vagy Miksa császár Mexikói expedíciós seregére, vagy éppen Bem és a többiek harcaira az oroszok ellen a török hadseregben.