Hadijátékos

Azt kell mondanom, a napló még jobb, mint amit reméltem. Christopherson egy jómódú családból származó tartalékos tiszt aki a Sherwood Rangers Yeomanry lovas ezred tisztjeként, 1939 végén ült fel a brit birodalmi hullámvasútra, amelyet a hitleri Németország villámháborúja kényszerített hajmeresztő kanyarokra. Kezdetben Palesztinába vezénylik őket, hogy az ott állomásozó hivatásos alakulatokat felváltsák akik BEF részeként felvonulnak Franciaországba a furcsa háború elején 1940-ben. A tartalékos lovasokra, a zsidó és palesztin mozgalmak kordában tartása várt, a Szentföldön. Mai szemmel ez több mint furcsa rendfenntartó szerep, de akkor ez egy logikus lépés volt. Aztán jött Olaszország hadüzenete és Franciaország kapitulációja, és a kis hátsó provincia, hirtelen harapófogóba került, Líbiából az olaszok fenyegették Egyiptomot és vele Palesztinát, az időközben németbarát Vichy franciák meg Szíriából kezdtek ferde szemmel nézni a brit területekre. Közben kitört az Iraki lázadás, és folytak a hadműveletek az olaszok ellen Etiópiába, egy év leforgás alatt lángba borult a Közel-Kelet. Mindezen eseményekről kis késéssel beszámol a naplójában Stanley is, aki tehetetlenül nézi a lovaskatonáival a mindenfelé kibontakozó modern háborút. Hirtelen neki kell aggódnia a Londonban élő édesanyjáért, a flottánál szolgáló barátokért, sőt! A hadi helyzet alakulása miatt, az eddig jórészt Palesztinában élő tisztfeleségeket is hazaküldik az India Császárnője óceánjáróval, amit aztán az ír partok közelében megrongál egy német Condor bombázó, majd megtorpedóz egy tengeralattjáró! Stanley népszerű agglegény, lovas pólózik, lelkes bridzs és krikett játékos, nem utolsó sorban, remek táncos, így szinte minden kolléga feleségével jó viszonyt ápol, mint állandó walzer és bridzs partner. A hajó elsüllyedését követően hetekig várják a híreket a túlélő asszonyokról, sajnos közülük többen életüket veszítették a támadásba.
Végre döntés született az átszervezésről, a lovakat elszállították, kaptak helyette lövegeket, csupa 1897-es modellt, majd Stanley-t mintegy húsz emberével átvezénylik a frissen elfoglalt Tobrukba, hogy a partvédő ütegeket üzemeltessék. Tobrukban csak használhatatlan olasz ütegeket találtak, viszont beosztják őket egy monitor hadihajó mellé, mint tüzérségi megfigyelőket. Az ő feladatuk, hogy a parton magaslati pontokról figyeljék a tengert és olasz tengeri támadás esetén irányítsák az öbölből tüzelő hadihajó lövegeit. Közben buzgón gyűjtögetik az elhagyott olasz 20mm Breda gépágyúkat és a hozzá tartozó lőszereket, hogy légitámadás esetén, mint légvédelmi üteg tudjanak védekezni. Végül hat hónapig állomásoznak az időközben körbezárt ostromlott Tobrukban, ezalatt kétszáz légitámadást élnek túl, mire egy éjszaka két romboló meghozza a váltásukat és elindulnak vissza Alexandriába, a hazaúton az egyik rombolót megtorpedózza egy német tengeralattjáró, így végül közel ezren zsúfolódnak fel a megmaradt hajóra.

Időközben az ezredük egyes részeit légvédelmi ütegbe szervezve Görögországba küldték, annak eleste után a túlélők Krétára menekültek, de azt meg a német ejtőernyősök foglalták el, a második evakuálás után nem sokan jutnak vissza Alexandriába, így az egységhez történő visszatérés meglehetősen keserédes mindkét részről. Pár héttel később viszont annál nagyobb az örömük amikor két tiszttársuk egy lopott görög halászhajóval, szigettől szigetig hajózva visszatér Krétáról. Itt tennék egy kis kitérőt, mert a naplóban rengeteg színes karakter bukkan fel, az alakulat tisztjein kívül is, többek között Winston Churchill miniszterelnök fia Randolph Churchill (ő legalább akkora kalandor, mint az apja volt az ifjú éveiben). Stanley körül rengeteg jómódú gentleman szolgál. Az egyik alkalommal meghívta az első svadron tisztikara az ezredparancsnokot levélben egy közös ebédre, a parancsnok latinul válaszolt, amit archaikus görög nyelvű levélben köszöntek meg a tisztek. Az teljesen normális viselkedés volt, ha eltartott kis újjal öt órakor teázunk egy pléhbögrével, egy mozgásképtelen harckocsiban ülve, miközben odakint golyózápor pattog a páncélról. A könyvben az a nagyszerű és egyben tragikus, hogy Stanley az alakulattal együtt fejlődik viktoriánus hétvégi lovasból, vérprofi páncélos parancsnokká, csak közben szinte mindenki elesik mellőle. 1944 nyarán a normandiai partraszállás után kinevezik az ezred parancsnokává, és ezt a posztot betölti egészen a háború végéig. Az utólag beszúrt megjegyzéseinek stílusa, amiket a háború után írt a naplóban, teljesen mások mint az 1940-42 közöttiek.

Az alakulatot 1942-ben átszervezik és átfegyverzik harckocsikra, részt vesznek az El Alamein körüli harcokban, az első bevetés hatalmas veszteségekkel jár, de gyorsan tanulnak. Rommelt és csapatait üldözve végig nyomultak Líbián, Tunisz határán az un. Mareth vonalon újra több csatát vívtak, majd 1943-ban a teljes tuniszi német vereség után hazaviszik őket átszervezésre, így 1944.06.06-án a D-napon részben úszó un. DD Sherman harckocsikkal felszerelve az első hullámban szállnak partra a Gold Beach-en. Normandiában újra magasak a veszteségek a gyalogság támogatására bevetett Sherwood Rangers harckocsijaiból egy hónap után, számszakilag mind kilövésre kerül. Itt történik az a szerencsétlenség, hogy az ezred főhadiszállását telitalálat éri, és elveszítik az összes fontosabb parancsnokot. Ekkor nevezik ki Stanleyt az alakulat élére, meg is marad ebben a pozícióban a háború végéig. Mint független harckocsiezred, folyamatosan gyalogos hadosztályok támogatására osztják be az alakulatot, 2. brit hadsereg összes gyaloghadosztályával harcolnak párban, sőt három amerikai hadosztállyal közösen is vívnak csatákat. Köztük a híres 82. légiszállítású hadosztállyal vállvetve is a Market Garden hadművelet idején. 

A háború végére Stanley Christopherson veterán parancsnokká vált, aki egyetlen kitüntetéséről sem ejt szót a naplójában, pedig kapott jócskán. Érdemes kiemelni James Holland véleményét, aki szerint Stanley kiemelkedően jó emberi erőforrás menedzsernek bizonyult, amint észrevette a harctéri fáradság jeleit a fronton szolgáló tisztjein, azonnal elküldte őket valamilyen tréningre vagy kurzusra, vagy beosztotta őket logisztikai feladatra, hogy kivegye őket a tűzvonalból. Összességében kivételes történet az övé, hiszen karcolásokkal túlélte a háborút, végig az ezredénél szolgált és annak parancsnokaként fejezte be a szolgálatát, fia és lánya szinte semmit sem tudott a háborús tevékenységéről, 1990-es halálakor a temetésen megjelenő veteránok tömege döbbentette rá őket, hogy apjuk valami különlegesen jó katona lehetett, ha ennyien szerették és tisztelték.