Shultz őrnagy szomorúan bámult ki az ablakon, eddig is pocsékul álltak a dolgok, de azok a hírek amiket most kapott, végképp romba döntötték azon reményeit, hogy a csapatával valaha is eljut a napfényes Palesztínába. Az őrnagy és az emberei, váltásnak indultak Törökországba, hogy folytassák a Sturmtruppen iskolában dolgozó német kiképzők munkáját. A kiképzők sorai erősen megfogyatkoztak, a britek elleni harcok és a különféle betegségek miatt a létszám nem érte el a szükséges szintet. A konstantinápolyi kapcsolattartók, új kiképzőket hívtak Berlinből. A nyugati fronton is kétségbe ejtően állt a helyzet, de húsz német katona ezen amúgy sem tudott volna változtatni, ellenben a Törököket minden áron harcban kellett tartani Németország oldalán. Erősnek kell mutatkozni, mondták az őrnagynak mielőtt elindult.
Most viszont alapjaiban rendült meg a misszió, Bulgária békét akar kérni! Shultz szinte semmit se tudott erről az országról, csak annyit, hogy a csoportjával át kell haladniuk rajta, ha Isztambulba akarnak jutni. Hallotta persze, hogy a bolgárok a Balkán poroszai, és hogy végig harcolták mindkét balkáni háborút, de ennél többet nem nagyon tudott róluk. Ezért számára a kapitulációjuk híre, derült égből a villámcsapás erejével hatott. A hírt egy ezredes hozta, egy nagyon híres, vagy inkább hírhedt ezredes, Von Frischauf. Róla viszont már hallott Shultz, volt dolguk a múltban is elég. Shultz tisztelte, de nem szerette az ezredest. Frischauf igazi tőről metszett porosz volt, egy monoklis vívóbajnok, egy párbajhős! Az egész ember egy nagy rapír, hajlékony, karcsú és szúrós. Von Frischauf a külügy piszkos keze, a kiszámíthatatlan stratéga, mindig a háttérben ólálkodik, cselezik, hárít, aztán ha eljön a perc egy gyors szúrással elintézi az ügyet.
Most itt ül vele szembe ez a kecskeszakállas vívómester, vívótőre a székhez támasztva, a csahos kutyái meg kint az ajtó előtt strázsálnak, a „balta arcú” Hans az elmaradhatatlan Navy coltjával, a „csókos” Günter a félrenyalt hajával, bal zsebében az ezüst boxer, meg kopasz Verner az ex porosz gárdista, aki öt évig volt veretlenül a hadosztály céllövő bajnoka. A három testőrt valami beteges vonzalom fűzte a forgópisztolyokhoz és a boxerekhez, a hónuk alá szíjazott tokokban hordták őket éjjel-nappal, bal oldalon a revolverek, a jobb oldalon meg a lőszert és a boxereket. Azoknál már csak egyvalamit kezeltek jobban és ez a maxim géppuska volt. Shultz látta már őket akcióban, a halál angyalai. Pedig az őrnagy géppuskás századparancsnok volt 16-ban a Somme-nál, amikor a végén már a vízből fogytak ki, és a vizeletükkel töltötték fel a maximok hűtőjét, hogy valahogy megállítsák az „Englanederek” kifogyhatatlan hullámait. Ő se ma kezdte a szakmát, de a testőrök teljesítménye belőle is csak elismerő csettintést váltott ki. Ha minden igaz, amit a porosz mond, a három testőrre nagy szükségük lesz a következő napokban.
Frischauf nyugodtan üldögélt, hagyta Schultz-ot töprenegni. Magabiztos, mint mindig, tudja, Shultznak nincs választása. Az ezredes nem közvetlen felettese az őrnagynak, de rangidős és a kérése egybevág az őrnagy parancsaival. Csakhogy azokban semmi sem volt arról, hogy mit tegyen ha a bolgárok békét kötnek. Az ezredes szerint két nap múlva a balkáni poroszok leteszik a fegyvert, az őrnagynak kevesebb mint negyvennyolc órája van, hogy összeállítson egy motorizált menetoszlopot, és átvágja magát a török határig. A vasútra nem támaszkodhatnak, a falu mellett viszont van egy német szerelőműhely és pár teherautó, ezekkel már lehet valamit kezdeni. Na meg persze ott van az ezredes luxusautója, a fene se tudja honnan szerzett egy citromsárga alig hat éves Rolls Royce-ot itt a világ végén, de van neki. Frischaufnak fura a stílusa, a poggyászait egy színben passzoló ugyancsak citromsárga Ford T modell szállította utána, ezt a kopasz Verner vezette, a másik két verőlegény a Rolls elejében ült amikor megérkeztek, meghagyva a fedett kabint a főnöknek.
