2014 áprilisban írtam ezt a cikket, aztán valahogy megfeledkeztem róla, végül Szilvási András blogger kolléga kommentje jutatta az eszembe, hogy nekem van egy ismertetőm a témában. Közben elolvastam a Kőfaragót is, sőt megjelent ennek a regénynek a folytatása is, szóval lesz még pár Anjou regény a blogomon. Előjegyeztem a könyvtárba, kivettem és két nap alatt be is fejeztem. Azt kell mondjam, hogy: végre! Végre egy átgondolt, jó stílusban megirt történelmi regény, az Anjou korszakból. Érettebb és történelmibb, mint a Non nobis Domine. Tisztán érezni, hogy az egy kamaszos szerepjátékos, próbálkozás, ez meg egy húsz éves írói tapasztalattal megirt történet. Viszont ez a vélemény, egy csomó "spoilert" tartalmaz, csak az olvassa, akit ez nem zavar.

Az Árpád ház kihalása és Károly király harca az egységes Magyarországért legalább akkora sztori, mint a Rózsák Háborúja, csak sokkal gyengébb a marketingje. Ez utóbbival nem kevesebb, mint 162 angol nyelvű regény foglalkozik (az egyik angol nyelvű történelmi regényekkel foglalkozó oldalon olvastam), az Anjou-k hatalomra kerülésével, talán tíz. A legfontosabb regény a témában Rónaszegi Miklós ifjúsági regénye: A rettenetes Kartal. Ez a könyv teljesen meghatározza, minden írónak a témához való viszonyát. Olyan mint a Gyűrűk Ura, alap séma, amit aztán mindenki követ. A csavart ebben a regényben a nem magyar háttér jelenti, a főhősök fiatalon csatlakoznak a szintén ifjú Károly királyhoz és támogatják a harcát a trónért, a gonosz földesurak ellen. Rónaszegi Kartalja átlag magyar legény, elszegényedett nemesi család sarja, aki rátermettségével kivívja a király kegyét. Bátor Vilmos a Non nobis Domine főhőse templomos lovagként teszi ugyanezt, Csikász Lajos hőse Ócsárd nembeli Imre szintén elszegényedett nemes, aki viszont a kunok között talál otthonra, és velük együtt támogatja a királyt.

Mivel szégyenszemre a kunokról szinte semmit se tudok, ez a szál nekem az újdonság erejével hatott. Jobban tetszett, mint a Bíró Szabolcs féle megoldás, ahol az ősmagyar lovas íjászok utolsó hírmondói bukkannak fel. A kunok sokkal autentikusabb megoldás. A helyszínek jól kidolgozottak, a várak, sóbánya, fogadók, a történelmi háttér is hiteles, a karakterek utazásai során az olvasók is bejárják a korabeli Magyarországot. A kunok nekem egy kicsit túl apacsosra sikerültek, nem tudom miért, de valahogy az volt az érzésem, itt végre Old Shatterhand feleségül veszi Winetou húgát, és beházasodik a törzsbe, hogy aztán nagy hadifőnökként vezesse a választott népét. Megmagyarázni nem tudom, ezt éreztem a történetet olvasva, pedig Karl May klasszikusát vagy húsz éve olvastam. Amit hiányoltam, az a szürke karakterek felbukkanása, a könyvbe vagy jók voltak, vagy velejéig gonosz ellenlábasok. Idealizált lett az egész egy kicsit, elnyomott szegényekkel és kapzsi földesurakkal, az osztrákok és németek is hozták a hagyományos kétszínű szerepüket. Ellenben Károly figurája, árnyaltabb volt, több volt, mint ifjú jó király, és a politikai machinációi sem voltak rosszak. Ebből kellett volna több nekem, érdekemberek, meg olyan nemesek, akik nem csak jó királypártiak, vagy gonosz despoták, hanem inkább a helyzet foglyai.

Nekünk, az utókornak I. Károly, a jó király aki egyesítette és felemelte az országot, de nekik akkor főleg az elején ez nem lehetett egyértelmű, nem is volt az. Ezt mondjuk visszaadja a regény, mert az első próbálkozása a főhősnek Vencel udvarába vezet, és csak miután ott nem jár sikerrel, utána pártol a nápolyi trónkövetelőhöz. A másik dolog, amit egy kicsit erősnek tartok, és ez mindhárom regényben ugyanaz, hogy milyen egyszerűen jutnak a király közelébe a jelentéktelen suhancok. Részemről úgy képzelem, hogy az nem mehetett ilyen egyszerűen, de talán tévedek, mivel a regények idején még mindenki csak trónkövetelő, és az udvartartások, állandóan vonulnak. Tehát nincs egy kiépült merev rendszer Károly vagy Vencel körül.

Végül azt kell, mondjam, a könyv tetszett, és örülök, hogy az író követte a tervét, és folytatta a történetet, Diadalmas Liliomok címmel.