1918. június 6.-án reggel Hans Ottó Bischoff őrnagy elégedett volt a 461. császári ezred állásaival, alakulata 1169 fővel rendelkezett, az elmúlt három napban keményen dolgoztak, hogy a Belleau-i erdő nyújtotta lehetőségeket maximálisan kihasználva, halálos csapdát állítsanak az amerikaiaknak. Közel kétszáz géppuska és golyószóró számára alakítottak ki állásokat, három védelmi vonalat képeztek, a géppuskákon kívül aknavetőkkel is megerősítették a védelmet, valamint szögesdrót akadályokat is telepítettek a fák közé. Bár emberei közel sem voltak a legjobb formában, Bischoff úgy gondolta, nehézség nélkül meg fogják tudni védeni az erdőt, bármivel is támadnak az amerikaiak.
A támadás elején az amerikaiak nem voltak túl bölcsek, dacára a kiképzésnek a háború előtti taktikát alkalmazták:
„az amerikaiak leereszkedtek a magaslatról, megkezdték az előrenyomulásukat a nyílt mezőn, semmi sem takarta el őket a mieink szeme elől, egy vékony felderítő vonal haladt előre, majd oszlopokban jöttek a többiek, nem hittünk a szemünknek, mint egy parádé! Soha jobb célpontot. Mi hullámokban szoktunk előrenyomulni vékony széthúzott rajvonalba, vagy egy ember széles sorokban, a terep adottságait felhasználva. Az amerikaiak meneteltek.”
De a németeket is csúnya meglepetés érte, mert az ellentámadásaik során az amerikai célzó tudomány ellen a modern taktika is kevésnek bizonyult:
„A német támadás megkezdődött. Messzire elláttam a mezőn, vékony vonalban nyomultak a németek, nagy térközökkel. Ez nem az a nagy tömeg volt, amit vártunk, azt hallottuk a németek oszlopokban támadnak, vékony vonalakban jöttek, hat-hétembernyi, közöket hagytak ki egymás közt. Öt-hat vonaluk volt, huszonöt yard (20-22m) távolságban egymás mögött. Hagytuk őket közel jönni, egy katonánk sem kezdett el távolra lőni, a tíz hónapos kőkemény kiképzés meghozta a gyümölcsét. Ahogyan körbenéztem mindkét irányban, a vonalainkban, láttam a tengerészgyalogosokat, ahogy moccanás nélkül céloznak. Aztán hirtelen, ahogyan a németek beértek 100 yardon (90m) belülre, mi felemelkedtünk és elkezdtünk tüzelni, néztem, ahogyan az embereim dolgoznak a puskák závárjaival, céloztak, lőttek és töltöttek. Visszanéztem a németek felé, az első vonal már eltűnt, a második vonal nyomult tovább, vállukhoz szorított puskával jöttek és lőttek, aztán ők is elfogytak. A gyilkos puskatűz megállította őket, elveszítették a bátorságukat, hirtelen felbomlott az alakzat és elkezdtek visszafelé rohanni.”
A Great War szabályrendszerben az 1918-as amerikai sereg figurái között maximum 2.5cm távolság lehet, a németek viszont 5cm térközökkel rakhatják fel az alakulataikat. A németek parancsnoklási hatótávja 25cm, az amerikaiaké 20cm, kivétel a tengerészgyalogosok, mert ők szintén 25cm hatótávolsággal operálnak. Az átlag német katona egy hatoldalú kockával ötös és hatos dobásnál talál, a tengerészgyalogosok négy, öt, hatnál, és ha rövid távra lőnek, minden kockát, ami egyest mutatott, újradobhatnak egyszer. Közelharcban az átlag német katona kezdeményezési értéke 2, a Stosstruppen katonáké 4, a Stormtrooper katonáké 5. Az amerikai gyalogos kezdeménye 3, a tengerészgyalogosé 4. Ez az érték a közelharc esetén azt jelzi, ki üt elősszőr, aki másodszor üt, az már csak a megmaradt figuráival üthet vissza. A Stosstrupen olyan rohamosztagos, akit egy adott alakulatból válogattak ki roham feladatokra, a Stormtrooper viszont olyan, akit az egész német haderőből válogattak ki, és speciális kiképzést kapott, valamint a központi irányítás alatt lévő valamelyik rohamzászlóalj tagja. Ezekből összesen tizenhét volt az egész német haderőben, a becenevük az volt a seregben, hogy: Gladiátorok. Sepp Dietrich is itt szolgált, ezért hívták később Hitler gladiátorának. Ezeknek az alakulatoknak voltak az utódai a második világháborús német rohamutászok. A bellieau-i harcokban Stormtrooper-ek nem vettek részt, viszont Stosstrupen katonák igen, a kimerültségük, alultápláltságuk okán azonban erre a csatára nekik is inkább a 3-as kezdeményező érték a reális.
