Derfel Jones lelkész sietve vette magához a Bibliáját, kint az udvaron Tracey a chauffeur, türelmetlenül fújta a vadászkürtjét. A lelkipásztor úgy gondolta, hogy a nő az ausztrál akcentust, a széles vállait, valamint hatalmas termetét örökölhette az apjától, gondoskodó természetét és arcvonásait viszont őslakos anyukájától. Rákérdezni persze nem mert, körgallér vagy sem, látta már akcióban az Aussie Lady-t, három amerikai katonát simán kipofozott a YMCA csehójából a minap. A hirtelen haragú Amazon később bocsánatot kért, persze. De ettől még nem nőttek vissza azok a fogak.
Tracey imádta az autókat, teljesen lenyűgözték, ezért is volt most itt, eredetileg önkéntes nővérnek jelentkezett a tábori kórházakhoz. Egy félvér magányos női teherautó chauffeur valami civilizált helyen? Kizárt, hogy bárhol alkalmazták volna. 1918-ra azonban akkora volt az emberhiány a fronton, hogy a sikeres teszt után, egyből rábízták a Renault vezetését. Nők vezeték a mentőautókat, kínai kulik tartották karban az utakat. A brit hadseregnek már nem jutott elég ember az árkaiba, ezért is tudtak áttörni a németek. Derfel egyből honfitársát Lloyd George-ot hibáztatta a vereségért, ami miatt rohannia kellett. A választók miatt fogták vissza a sorozást. Közben persze kettesével szedte a lépcsőket. A vadászkűrt még egy utolsót bődült, de már csak nagyon röviden, Derfel beugrott az udvaron várakozó autóba, Tracey meg beletaposott a gázba. A Renault motorja felbőgött, és egyre gyorsuló tempóban rohantak át a kórháznak kijelölt gazdasági épület kapuján. Kevés híján felborítottak egy katonák által húzott taligát, amin sebesült németeket hoztak, egy bajuszos francia felcser kíséretében.
Tracey kocsijáról valaki lelopta a szirénát, ezért ő szemrebbenés nélkül lopott egy vadászkürtöt és a nyakában akasztva hordta minden nap. Utána persze meggyónt a lelkésznek. Jól működött a kettőjük párosa, a piszkos munka a nőé volt, a papírmunka és a kenetteljes beszéd, na meg persze a feloldozás, volt Derfel munkája. A walesi hátrapillantott, egy sebesült ezredest vittek magukkal. Orvosuk sajnos nem volt, viszont egy szanitéc, az egyik beteghordó, meg egy tisztiszolga még pont befért. A fiúnak valami elképzelhetetlenül kerek holdvilág képe volt és folyamatosan egy fonott ládát babusgatott, amiben a galambjai volta. Valami miatt az ezredes is, meg a galambok is nagyon fontosak lehettek, mert külön parancs jött a hadosztálytól, hogy autóval kell őket hátra vinni azonnal. Tracey kerülővel próbált kijutni a városból, Derfel látta, hogy a főút teljesen el van torlaszolva a csapatokkal, kapásból két lóvontatású löveget, meg három teherautót számolt. Derfel 1914 óta nem látott ekkora káoszt, akkor a BEF harcolva hátrált a német hordák elől, most hogy az oroszok összeomlottak, az amerikaikból meg nem volt elég kiképzett ember, a németek újra átmentek támadásba, a britek meg hátráltak. Szerencsére nem bomlott fel a hadsereg, de alaposan megverték őket, ezért most megint Párizs felé vette az irányt az összes hadsereg. Derfel nem nagyon tudta mi a helyzet a franciákkal, és főleg, hogy bevetik-e végre a jenkiket, nekik egyenlőre az újabb brit visszavonulás jutott csak. Robogtak hát kelet felé a kockaköves utcákon, a romos házak között, amikor valami fütyülő hangot hallott.
Lord David Barnes kapitány körbekínálta a calvadost az emberei között, egy kisebb rajnyi katonát gyűjtött össze a zászlóaljának hadtáp raktáránál, csupa szabadságról vagy sebesülés után visszatérő, tapasztalt ember. A raktárból vételeztek felszerelést, Barnes terve az volt, hogy valahogy megkeresik az alakulatát, ehhez szüksége volt pár emberre, mert teljes volt a zűrzavar. A Hunok áttörtek ezért egy teljesen harcra kész csoporttal akart nekiindulni. Egyedül ostobaság lett volna próbálkozni. A raktárnál nem is volt semmi gondjuk, mivel a készleteket elkezdték hátra szállítani, azt szedtek össze amit akartak. A hadtáposok csak örültek, ha kevesebbet kellett szállítani. Barnes a revolverén kívül kedvenc dupla csövű Hunter Arms vadászpuskáját hozta csak magával, 1913-ban dobták piacra a fegyvert, Barnes pont a háború előtt rendelte meg, de nem tudott már vele vadászni. Legalábbis vadra nem, viszont a Hunokra annál inkább használta. Elvégre miattuk nincs ideje a mókára, az a minimum, hogy valamivel kárpótolják. A puska birtoklása nagy megelégedéssel töltötte el, damaszkuszi acél 30 hüvelykes csővel rendelte, nem véletlenül hívták Ideal-nak a típust. Voltak tisztek és úriemberek akik sétapálcával irányították az embereiket, Barnes nem bírt a vérével, neki harcolnia kellett.
Próbálta memorizálni a neveket, két londoni ír kezelte a Lewis-t és volt hét katonája aki a Lee-Enfieldjeikkel és a gránátokkal fedezni tudták őket. Egy kisebb német őrjárattal el tudnak bánni az biztos. Hirtelen robbanások hallatszottak északról, német tüzérségi támadás! Szerencsére a város központja volt a célpont, a Lord és csapata vagy három utcányira reggeliztek onnan, ahol a legközelebbi lövedékek becsapódtak. Nagyjából tíz percig zuhogtak a gránátok. Barnes felmászott a közeli ház tetejére, megvárta, hogy elüljön a por és körülnézett a távcsövével. A városka egy kis mélyedésben feküdt, északra nézett és hirtelen a háztetők felett a gerincen katonákat látott a város felé tartani. Laza vonalban lassan haladtak. Állított az élességen, majd füttyentett. Terepszínű "szenesvödrök", zsákok a hónaljban, ezek bizony német elit gyalogosok. Storm vagy Stosstruppen, minden esetre ők az élharcosok, a Hunok már a nyakunkon vannak. Hirtelen megzavarták, egy barna bőrű rendkívül előnytelen arcú, egyenruhás nővér és egy szanitéc bukkant fel az utcán feléje rohanva.
Folyt köv.
