Érdekes ez a könyv, formabontó. Egy amerikai tengerészgyalogos írta, aki Vietnam-ban szolgált és ezért egész életében titokban tartotta a múltját. Tapasztalatai alapján a „hálás” amerikaiak gyerekgyilkos pszichopatának tartották a hozzá hasonló veteránokat. Dixon középiskolai tanárként dolgozott harminc évig, érthető, ha a szülők miatt titkolózni kényszerült. Gyakorlatilag a szülei, meg a felesége tudott csak arról, hogy vietnami veterán. Nyugdíjba vonulása után, viszont meg akart szabadulni az eltemetett élmények súlyától és szépen, terápiás kezelés gyanánt kiírta magából az egészet. Brutálisan őszintén kihantolta az összes csontvázat a múltjából, amik évtizedek óta nyomasztották. Ez így már elég rendhagyó dolog, amitől viszont igazán különlegessé vált ez a könyv, az a szerző viszonya a U.S. Marine Corps-hoz. Dixon teljesen mentes a gung ho mentalitástól, és egyáltalán nem büszke arra, hogy ehhez a testülethez tartozott, pedig a legtöbben életük végéig tengerészgyalogosnak vallják magukat, ha ebben az egységben szolgáltak.
A könyv fejezetei, inkább kis önálló mesék, gyakoriak az átfedések, ismétlések. Engem ez nem zavart, olyan érzésem volt, mintha egy kocsmában katonatörténeteket hallgattam volna. Persze lehet, hogy Dixon tanárként ösztönösen is ismétli a mondanivalóját. Stílusában, felfogásában vannak persze döccenők, a vietnami embereket még ennyi év után is következetesen a csúfnevükön gook-nak hívja, illetve erősen leszólja a nem harcoló alakulatok katonáit. A könyvben jó néhány atrocitás is helyet kapott, ez alól az ártatlan civilek halála, vagy a foglyok likvidálása sem kivétel. Dixon már az elején leszögezi, gyakorlatilag csak annyi választása volt, hogy önként jelentkezik tengerészgyalogosnak, vagy besorozzák a hadseregbe. Ezért aztán nyoma sincs benne a büszkeségnek, amikor a tengerészgyalogságról beszél. Állítása szerint a társainak is mind hazudtak a sorozótisztek, senki sem került olyan alakulathoz, amit ígértek neki. Ráadásul senki sem kapott extra kiképzést, pedig szinte mindenkinek megígérték a toborzóirodában. (Egyetlen tengerészgyalogos volt Dixon társai közül aki, saját bevallása szerint megkapta amiért jelentkezett: Ő szexet akart, és most napi szinten ba..gatja az Élet meg a Hadtest) A híres csapatszellem is csorbult Dixon esetében, kiképzésüket több héttel megrövidítették, majd katonai rendészként küldték át a csapatot Nam-ba, mert a sajtónak meg a Kongresszusnak szóló jelentésekben, így nem számítottak bele a harcoló létszámba. Természetesen megérkezésük után, az egységükből töltötték fel a többi harcoló alakulat veszteségeit, tehát a teljes rendfenntartó alakulat gyalogosként harcolt végül a dzsungelbe. De előtte még pár hónapig egy repülőteret őriztek, régi francia bunkerekben aludtak és kordont álltak a katonáknak szervezett koncerteken, ahol többek közt Nancy Sinatra is fellépett. A rövid kiképzés és a bajtársak korai áthelyezése nem segítette Dixon beilleszkedését a Tengerészgyalogos Hadtestbe, nem érintette meg a híres csapatszellem.
Dixon tulajdonképpen sodródott az árral, és megpróbált életben maradni, miután belőle is pótlás lett egy szakaszban. Rádiósként szolgált, a dög nehéz készülékkel a hátán menetelt a vadonban, miközben sorra haltak meg a szakasz tagjai körülötte, meg érkeztek a pótlásukra az újoncok. Igazi húsdaráló volt a dzsungelben Dixon háborúja. Vegyes érzéseim vannak a szerzővel kapcsolatban, egyrészt nem érez lelkiismeret furdalást mert egy éjszakai tűzharcban tévedésből megöl egy tizenéves fiút, azért sem szabadkozik amikor a parancsnoka egy fogoly vietcong-ot a kihallgatása után egyszerűen fejbe lő. Szerinte neki muszáj volt bevonulnia, ezért ezekről az eseményekről ő nem tehet, elvégre nem önszántából ment Vietnam-ba. A sötétben nem látta rendesen kit lő agyon, a fogollyal meg nincs mit kezdeni a dzsungelbe (elengedni nem lehetett, kísérni őrizni nem volt kapacitásuk, ha meg hívtak volna egy helikoptert, a fedélzeti lövészek lökték volna ki a foglyot visszafelé). Logikus érvek, de mégis morál mentes önigazolás. Viszont Dixon nem hallgatja el a történteket, őszinte és ez becsülendő. Társai az alapkiképzésről, különböző alakulatokban ugyan, de szinte mind tragikus véget értek, ez is mély nyomokat hagyott benne. Igazából ez könyv is azt mutatja, hogy nincsenek fehér meg fekete résztvevői a háborúnak, idővel mindenki szürkévé válik, van aki sötétebb, és van aki világosabb, de szürkévé tompulnak. Ha valaki pátosz mentes, őszinte beszámolót akar olvasni Vietnam-ról, akkor ennek a könyvnek érdemes nekiállnia. Dixon mint veterán reflektál a Rambo, a Missing in Action és egyéb filmekre is, nekem ez külön ízt adott az olvasáshoz