A második piavei csata évfordulós (1918.06.15.) eseményeihez kötődik a császári és királyi 69. gyalogezred legkimagaslóbb szereplése, mely az oroszról az olasz hadszíntérre történő átszállítással kezdődött. Az ezrednek a 31. gyaloghad-osztály irányító parancsa szerint 1918. január 17-én és 18-án kellett vasúton útnak indulnia az Osztrák–Magyar Monarchia délnyugati hadszínterére. Az ezredtörzs, a 69/I. zászlóalj, a 69/II. zászlóalj, a II. és IV. géppuskás századok és a műszaki zászlóalj Śniatyban rakodtak be. Január 21-én – még szállítás közben – érkezett a hadsereg-parancsnokság távirati parancsa, mely az ezredet a Wiener-Neustadt, Neunkirchen, Ternitz, Traiskirchen, Guntransdorf, Baden, Laxenburg helységekbe szétosztva, karhatalmi feladatokra rendelte ki a várható munkásmozgalmi tüntetések és zavargások kitörését megakadályozandó. Az ezred remek elhelyezést kapott, volt ideje felszerelését kijavítani és karbantartani, a katonák látogatókat fogadhattak és az otthonról kapott élelmiszercsomagok folytán kiváló erőállapotba kerültek, ami az elkövetkezendő csata előtt kiemelt jelentőséggel bírt. Az ezred február 21-én ismét bevagonírozott és útnak indult Matzleinsdorfból Pianzanóba. Beérkezéskor a József királyi főherceg parancsnoksága alatt álló 6. hadseregnek és a Karl Albert Lukas gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt álló XXIV. hadtestnek a kötelékébe lépett.
1917 végére a tizenegy isonzói csata az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország katonáit egyaránt kimerítette. Az olasz egységeket a folyamatos, nagy veszteségeket okozó harcok – jelentős katonai eredmények híján – morálisan érzékenyen érintették. A magyar hadvezetés elérkezettnek találta az időt, hogy védekezés helyett offenzívát indítson. Úgy vélték, hogy egy német csapatokkal támogatott, nagyszabású támadás térdre kényszerítheti az ellenfelet. A támadás Caporetto (ma Kobarid) térségében kezdődött, ahol komplex támadással (repülőgépek, mérgesgáz, rohamcsapatok, ellenség mögé beszivárgó ügynökök és általános gyalogosroham alkalmazásával) sikerült áttörni az olasz frontot. Az osztrák–magyar és német csapatok előrenyomultak, átkeltek a Tagliamento folyón és a Piavéig nyomultak előre – ezt tartják az első piavei csatának. Az összeomló olasz frontra angol és francia segéderők érkeztek. Az osztrák–magyar és német csapatok elsöprő erejű támadása később a caporettói áttörés néven került be a történelembe. Az Osztrák–Magyar Monarchia helyzetét javította, hogy az orosz fegyverletétel után a keleti fronton megszűntek a harcok. A Balkán nagy részén a helyzet stabilizálódott, az antant támadásától csak a szaloniki fronton kellett tartani. Az olasz hadvezetés nem tervezett offenzívát 1918-ban, mivel a hadsereg a caporettói áttörés okozta sokkot még nem heverte ki, így a harcoló felek a Piave vonalánál néztek farkasszemet egymással. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése egy végső csatára készülve – felbátorodva a caporettói áttörés sikerén – azt gondolta, hogy Olaszországot végleg térdre kényszerítheti. A hátországban azonban már felütötték a fejüket a munkásmozgalmi lázongások, forrongások, terjedt a lakosság körében a háborúellenes gondolkodás, a soknemzetiségű országban erősödtek a nemzeti, függetlenségi törekvések. II. Vilmos német császár IV. Károly magyar királlyal 1918. február 20-án fontos tanácskozást folytatott a németországi Bad Homburgban. A találkozóra azért került sor, mert a német hírszerzés értesült az osztrák–magyar uralkodó béketerveiről. A sarokba szorított és a fegyver-hűségre emlékeztetett Károly ígéretet tett, ha a nyugati frontra nem is csoportosítanak át komolyabb erőket a nagy német offenzíva támogatására, délnyugaton akkor is támadást intéznek az olaszok ellen az antant erők lekötésére. A támadás időpontját 1918 májusára tervezték, mivel azonban az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése a szükséges erőket nem tudta időben felvonultatni, csak június 15-én indultak meg a műveletek.
A vezérkari főnök ekkor Arthur Arz vezérezredes volt. Az offenzívára többféle elképzelést is kidolgoztak. Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy, az egykori vezérkari főnök, aki ekkor a tiroli erők főparancsnoka volt, Tirol felől, a hegyekből leereszkedve akart a Piavénál állásban lévő olasz főerők mögé kerülni. Ezt korábban már kétszer is megpróbálta véghezvinni, de nem járt sikerrel. Svetozar Boroević tábornagy, az egykori Isonzó-hadsereg parancsnoka kezdetben nem támogatta a támadás tervét, mivel az ekkor még győztes pozícióban lévő, minden fronton a határokon túl állomásozó hadsereget meg akarta őrizni a háború utáni béketárgyalások idejére, ami erős alkupozíciót biztosított volna az egyben maradó Osztrák–Magyar Monarchia számára. Látván azonban, hogy kénytelen ebbéli szándékán változtatni, saját frontszakaszán, a Piavén átkelve akarta az áttörést és a győzelmet kierőszakolni. Boroević egyik alvezére, József főherceg, a 6. hadsereg parancsnoka, a fölöttese által eltervezettől északabbra, a Piave-könyöknél átkelve a Montello nevű hegy elfoglalását tervezte. Arthur Arz vezérezredes egyik hadvezérével sem akart konfrontálódni, ezért mind a három tervet elfogadta. Így az osztrák–magyar arcvonal a támadás idején közel 150 km hosszúra nyúlt. Az erőket egy összpontosított támadás helyett szétforgácsolva bevető haditerv hátterében a saját haderő túlzott felértékelése és az ellenség erejének és harckészségének az alábecsülése húzódott. Ráadásul mind ember- és hadianyag, mind haditechnika tekintetében képtelenségnek bizonyult egy ilyen nagyszabású hadművelet kivitelezése. A császári és királyi 69. gyalogezred Vittorio Veneto térségében műszakilag kiépített gyakorlótereket rendezett be. A korszerűen kialakított állásrendszerben a merev árokvédelmi harceljárás helyett a területvédelemre alapoztak, rugalmas védelmi, valamint az ezzel szemben egyedül célravezető, a megfelelően előkészített betörés és mélységi övben végrehajtott korszerű támadás mozzanatait gyakorolták be. A II. világháborúban csak „villámháborúnak” nevezett eljárást a németek dolgozták ki a caporettói áttörés alkalmával, amit az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetése gyakorlatba akart ültetni a Piavénál is. Ehhez viszont olyan emberi és technikai feltételeknek kellett volna teljesülniük, amiket képtelenek voltak biztosítani. A legénység élelmezésében is súlyos gondok merültek fel. Az ezredet a Vittorio Venetóban eltöltött 2 hónapnyi gyakorlatozás után Refrontolo körzetébe helyezték át, ahol arról értesültek, hogy feladatuk a Piavén való átkelés kierőszakolása, valamint a Montello megrohanása és birtokbavétele lesz. A Montello mintegy 13 km hosszú, 5 km széles, 200–250 méter magas, a síkságból elszigetelten kiemelkedő hegy, ami erődként terpeszkedik a Piave partján. A szőlő-kultúra miatt a helyi viszonyokat nem ismerő támadóknak a terep áttekintése és mozgási lehetőségei korlátozottak voltak. A nehéz akadályt képező Piave mögött kimagasló Montellot három – egymás mögötti –, a korszerű védelem minden műszaki és harcászati eszközével ellátott elemmel biztosították. Így a «sziklavárat» joggal tartották bevehetetlennek. A támadás első lépcsőjét a Pacor József vezérőrnagy irányította, a 31. gyaloghadosztályba tartozó császári és királyi 69. és 44. gyalogezredekből újonnan felállított rohamzászlóaljak alkották. Az ezred május 25-én Falzè di Piave és a Soligo patak közötti védőkörletet szállta meg, ahonnan aztán végrehajtotta a Montello megrohanását. Az ezredtől jobbra lévő rohamszakaszt a császári és királyi 44. gyalogezred szállta meg, míg a baloldali szomszédjuk a császári és királyi 24. ezred volt. Május 28-án kezdődött az áthajózási anyagok előreszállítása, ami kései megérkezésük miatt csak június 14-én fejeződött be. E műveleteket csak az éjjeli órákban lehetett végrehajtani, hogy az olasz hírszerzés ne szerezzen tudomást a közelgő támadásról. Az ismételt elhalasztás dacára az általános, a műszaki és a tüzérségi előkészületek sem fejeződtek be maradéktalanul. A légvédelmi ütegek csak a támadás napján kerültek az arcvonalra, így az átkelés időpontjában teljes volt az olasz légi fölény.
Később olasz hadifoglyok vallomásából derült ki, hogy mégis tudtak az átkelés pontos helyéről és időpontjáról, sőt, fedőnevéről is! Fokozta a nehézségeket, hogy Arz vezérkarfőnök, Conrad és Boroević tábornagyok, valamint Krauss gyalogsági tábornok egymásnak ellentmondó elgondolásainak összevegyítéséből egy súlypont nélküli, az erőviszonyokkal és a katonák teljesítőképességével összhangban nem lévő támadási terv született.1918. június 15-én hajnali 1 órára a Piavén való átkelés támogatásához a fedező csapatok tüzelőállásaikban, az utászok és a pontonvivők – mögöttük az áthajózási csapatok lépcsői – a rejtekhelyeken felsorakoztak. 3 óra-kor tervszerűen megindult a tüzérség rajtaütése. Több ezer gázgránát füstje árasztotta el a Piave partját és a Montello hegyet. 4 óra 10 perckor kezdődött az olasz állások bombázása és a lövedékek sorozatos robbanása okozta irtózatos hangzavar. Ezzel egy időben megkezdődött a pontonok vízre bocsátása a mellékágon, aztán a Soligo szigetén való, olykor 1000 méter szélességben történő átvitele a főágig. Itt a pontonok vízrebocsátása már ellenséges tűzben történt, a tüzérség és aknavetők, valamint a géppuskák pontosan irányított tüzében. Az osztrák–magyar tüzérség még ideiglenesen sem tudta őket kikapcsolni. További nehézséget okozott a folyóra telepedő, a Montelloról leáramló gáz. Ilyen körülmények között kellett áthajózni és felmászni a meredek sziklaparton. Ennek ellenére az első lépcső áthajózása tervszerűen lett kivitelezve.
5 óra 30-kor a 69/I. és a 69/III. zászlóaljak – Molnár és Kurz főhadnagyok rohamoszlopai – a hadtest alakulatai közül először érték el a Montello lábát, hogy roham járőreikkel és lángszóróikkal, valamint az azt követő rohamhullámaikkal közvetlenül a pontonokból, feltartóztathatatlan lendülettel rohanják meg a parti állásokat. A rohamozók kézigránáttal és lángszóróval puhították meg az ellenséget, majd bajonettel és roham-késsel kergették ki őket állásaikból. A második hullám beérkezésével a menekülő olaszokat visszavetették második vonalukba úgy, hogy 6 óra 30 percre a 152-es körzetben fekvő ellenséges partállást a császári és királyi 69. gyalogezred kijelölt sávjában megszállták és a védelmét megszervezték. Az ellenséges állás rohamszerű elfoglalásával tömérdek hadianyagot és foglyot ejtettek. Az első és második áthajózási hullámot aránylag csekély veszteség érte, bár a feladatnak csak a könnyebbik részével végeztek. Az áthajózás alatt a feléledő ellenséges tűz rengeteg pontont megrongált. Némelyiket telibe találták, s a kieső, kiugráló katonákat súlyos felszerelésük a folyó mélyére húzta. A kormányozhatatlan, sérült pontonok pedig az épeknek ütődtek, irányítatlanul sodródtak le a folyón. Az áthajózási eszközök rohamosan fogytak.
Az első és második hullám az ellenség megerősített területein lévő részek és támpontok kikapcsolására, le-küzdésére nem volt alkalmas, a támadással mégis teret nyertek, mivel a harmadik hullám is megérkezett. Köztük az ezredparancsnokság, másfél géppuskás század és még két rohamszázad. Ez már kellő súlyt adott a támadás lendületének, az előretörő rohamjárőrök és az őket követő egységek 9 óra 30-ra birtokba vették az ellenséges főállást. A 69-esek bal (császári és királyi 46. gyalogezred) és jobb (császári és királyi 44. gyalogezred) szárnyán lévő alakulatok viszont elakadtak, nem tudták megvetni a lábukat a Montellon, ami hátráltatta az ezred előrenyomulását. Akadályozta őket az is, hogy bekerültek tüzérségünk tűzvonalába, ami miatt nem kaphattak tűztámogatást. A Montello körzetét csak mellékhadszíntérként kezelték, s mivel a fő támadó erőkhöz csoportosították a műszaki és tüzérségi eszközök zömét, így a 69-esek kiválóan előkészített támadása megbénult. Az ezred állománya csupán 11 órára kelt át a folyón, és a 69/I. és 69/III. zászlóaljak rohamoszlopa 13 órakor támadta meg a 279-es magassági ponton lévő második olasz védelmi vonalat. A tüzérség a terep beláthatatlansága miatt a támadást nem tudta közvetlenül támogatni, sokszor még nehézségeket is okozott a katonáknak. A csapatok támogatásra csak a náluk lévő lángszóróktól és géppuskáktól számíthattak. 15 órára a 69-es bakák a kijelölt támadási sávjukban elfoglalták az olaszok második állását. Az első támadási napon csak a mellékszereplőként, mostohán kezelt hadtestek értek el eredményt. Erre alapozhattak volna további előrenyomulást célzó terveket, de a főerők eredménytelensége a már elért sikereket is veszélyeztette. A hadsereg-főparancsnokság átértékelve korábbi álláspontját új feladatot szabott az addigi mellékszereplőknek. Nevezetesen: terjesszék ki a támadást déli irányba, hogy a főerőket tehermentesítsék és így könnyebbé tegyék a folyón való átkelést.
Még június 15-én délután a felderítő repülők Trevisótól északnak, a Montello irányába menetelő, 7 kilométer hosszú ellenséges oszlopot fedeztek fel. Beérkezésükkor, 15-e éjjelén ezen csapatokat azonnal bevetették. Az így még hevesebbé váló ellentámadásaikkal az olaszok az amúgy is fáradt csapatok támadásának megszakításán túl védekezésre kényszerítették a 69-eseket. Nem egyszer pusztán a katonák lelkiereje segített. Mivel a kézigránát és a töltény már fogytán volt, a nagyobb harckészséget igénylő, elszánt közelharcban tudták csak a támadókat legyűrni. Június 17-re az olasz tüzérség és a többi harceszközök fölénye ellenére, valamint az élelmezés és a lőszerutánpótlás akadozását, a zivataros időjárást, a napok óta tartó, pihenés nélküli testi és lelki igénybevételt elszenvedve is megállították az olaszok szűnhetetlen támadásait. Az osztrák–magyar XXIV. hadtest-parancsnokság, hogy ezen elért eredményeket tartani tudja, a június 18-ra kiadott intézkedésében a hídfő kiszélesítésére adta ki a parancsot. A harcoló olasz egységeket folyamatosan friss, pihent csapatokkal váltották. Céljuk a korábbi állásaik és az elvesztett hídfő visszafoglalása volt. A szűnni nem akaró esőzés miatt a Piave vízállása folyamatosan emelkedett. A pontonok egyre nehezebben álltak ellen a megemelkedett víz sodrásának. Miután többek között a császári és királyi 69. gyalogezred alakulatai is átkeltek a Piavén, az ár a falzèi hadihidat elmosta, ezért a hadosztályparancsnokság a 18-ra tervezett támadást lemondta. A Montellón küzdő öt hadosztály el lett vágva a főerőktől. A lőszer és élelem utánpótlása ekkor már lehetetlennek bizonyult. A hadosztály hatalmas veszteségei miatt a széles arcvonalat már nem tudták tartani, így azokat, hogy hatékonyan védhessék, le kellett rövidíteni. A tüzérséget is csak ekkor kezdték meg előre vonni és a zárótüzet megszervezni! A megáradt folyón egy ponton két óra alatt tudta oda-vissza megtenni az utat. A hegyen lévő 31. gyalog-hadosztály, melynek kötelékébe a 69-esek is tartoztak, 3660 főt tett ki – ez egy négy zászlóaljból álló ezrednek felelt meg. Ekkor három gyaloghadosztály volt állásban a hegyen, szemben a kilenc olasszal. Június 20-án minden olasz támadást visszavertek az osztrák–magyar alakulatok. Az offenzíva már hat napja tartott, nem csak a támadók, de az olaszok is kimerültek, egyre ritkultak a szemtől szembeni támadások, csak a tüzérségük dolgozott. 20-án este fél kilenckor érkezett a gyaloghadosztályhoz a parancs, hogy a Montellot sürgősen ki kell üríteni. A kivonást két éjszaka kellett végrehajtani a csapatmozgások elleplezése végett. Elsőként a tüzérséget és a haditechnikát vonták ki, aztán a gyalogos alakulatokat meghatározott rendben. Bár voltak fennakadások, ám végül a kivonást sikeresnek könyvelhették el. Legutoljára a leplező járőrök – feladatuk az volt, hogy elhitessék az olaszokkal, hogy az osztrák–magyar alakulatok továbbra is a hegyen vannak – és a csapatcsendőrök vonultak vissz a.Június 23-án reggel, a Piavén való átkelés utáni kilencedik napon a visszavonulás szerencsésen befejeződött. A hadosztályok állományaikban erősen megfogyatkozva ismét a június 14-i kiindulási állásaikba rendeződtek vissza. Folytonos, gázzal vegyített ellenséges tűzben, repülőtámadások közepette, nappal és éjjel, pihenő és fedezék nélkül, élelem és víz hiányában, fogyatékos lőszerellátással, a fölényes erejű és fegyverzetű, pihent ellenséggel szemben, hátukban a tengerré dagadt Piavéval, az ezred sziklaszilárdan helytállt.
Szerző: Rangel István, képek: Magyar Nemzeti Levéltár gyűjteménye, Fejér Megyei Levéltára engedélyével.
