A Nagy Háború időszakában egyik alapvető gyalogsági fegyver volt a kézigránát, mert mind támadáshoz, mind a védelemhez is kiválóan lehetett használni. A háború kitörésekor az osztrák-magyar hadseregben ismerték a kézigránátot, de annak harctéri használata csak később terjed el a fronton, a háború kitörésekor még nem volt rendszeresítve. Csak miután osztrák-magyar csapatok saját bőrükön tapasztalták meg, hogy a szerbek, meg az olaszok nagyon ügyesek a kézigránát-harcban (mint erről a harcjelentések szólnak), utána kezdtek hozzá a fejlesztéshez. Ez egyébként így volt például a brit hadsereg esetében is, ők is rengeteg rögtönzésre kényszerültek, hogy a németek vagy a törökök ellen kézigránátokat tudjanak bevetni. Volt rendszeresített kézigránátjuk már 1908-tól, csak senki sem gondolta, hogy erre nagyobb számban szükségük lehet. A németek viszont már 1914-ben rendelkeztek nagyobb számban rendszeresített kézigránáttal és puskagránáttal, mert a belga erődök leküzdésére készülve, mint utász-ostromfegyver elképzelhetőnek tartották a bevetését. A hirtelen kialakult lövészárok háború minden hadviselőt nagy ipari kihívás elé állított, mert korábban elképzelhetetlen mennyiségben igényelte a lőszerek és gránátok minden fajtáját.
A kézigránát esetében az elv az, hogy a gránátfejbe elhelyezett robbanóanyag explóziója szétveti a burkot, amely a robbanás erejének függvényében szilánkjaival pusztít. Ha a gránátfej bordázott volt, úgy a repeszhatás sokszorosára növekedett. Mármost a technikai eljárás azonban tökéletesedett, hiszen a gránátfejbe egy gyutacsot helyeztek el (ezzel élesítve), amely tulajdonképpen begyújtja a robbanóanyagot, ha gránátot – általában – dörzsgyújtós gyújtójával kibiztosították, késleltetve robbant.
Utólag több fajta kézigránát típust használtak az osztrák-magyar hadseregnél. Az egyik ilyen, a Lakos féle kézigránát, melyről sajnos sokat nem tudhattunk eddig.
A nagyváradi Lakos család dicsősége, hogy öt fiúgyermeke harcolt a Nagy Háborúban. Név szerint: Lakos Bertalan – a legidősebb – a 3. huszárezred főhadnagyaként, Lakos Iván a 44. kaposvári gyalogezred főhadnagyaként, Lakos György a 37. gyalogezred tiszthelyetteseként, Lakos Róbert – a LAKOS féle kézigránát feltalálója - 4. honvéd gyalogezred századosaként és a legfiatalabb Lakos István honvédhadnagyként.
Mit lehet tudni a LAKOS kézigránátról?
A LAKOS kézigránát az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének nem rendszeresített "különleges" kézigránátja. A gránát nevét Lakos Róbert századosról, 4. honvéd gyalogezred hivatásos utásztisztjéről kapta. Lakos nem csak merész, vitéz helytállásáról volt híres a fronton, hanem beírta nevét a haditechnika történetébe is. Lakos találmánya meghatározó volt, több visszaemlékezés és regény is említést tesz róla, például Zalka Máté - Doberdó című kisregénye, ahol Lakos „Lantos” néven szerepel, vagy a Nagy Háború blogon és könyvben is kiadott ún. Kókai naplóban, illetve megemlítik a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében kötetben is.
Bal oldalt Lakos Róbert m.kir. százados és az asztalon az általa készített és róla elnevezett kézigránátok. Ezrede az orosz frontról az olasz frontra, más néven az Isonzó-frontra került, ahol a kézigránátok mindennapos, sűrű használatban voltak. Sajnos a nagy típusválaszték fejlesztése ellenére a Monarchiában mennyiségileg kevés kézigránát állt rendelkezésre. Ezért Lakos százados a kézigránátok alapos tanulmányozásába kezdett, és előállt egy merőben újszerű és "olcsó" - akár frontkörülmények között is elkészíthető kézigránáttal.
Forrás: Nagyháború blog, vipavai múzeum, a gránátok eredeti csomagolásban
A hadvezetésnek megtetszett az olcsón és gyorsan kivitelezhető gránát koncepciója, és műhelyt biztosított a százados részére, ahol először naponta 50-60 gránátot gyártott. A műhelyt idővel nagyobbítani kezdték, lassanként gyár lett belőle, ahol naponta 500-600 gránátot állítottak elő.
Így született meg a híres "Lakos-féle Liebesgabe", avagy a Lakos-féle szeretetajándék, az olasz hitszegés méltó viszonzásául. Az akkori sajtó csodákat mesélt erről a szerkezetről, melynek titkát nem árulta el, de hatását jellemezhette, hogy "ezrével feküdtek födözékeink előtt az olasz hullák". Sajnos a valóság nem ilyen teljes és tökéletes: a nem üzembiztos gránát nem csak az ellenség, hanem sajnos a Monarchia csapatai között is szedte áldozatait; de a szükség nagy úr volt már akkor is.
Maga a gránát egy 15-25 cm hosszú vas vízvezetékcsőből állt, melyet megtömtek robbanószerrel, a végeit bedugózták fával, melyet csavarral rögzítettek. Repeszeltségét a műhelyben esztergálással vagy véséssel alakították ki. A burkolat falán számos széles keresztirányú hornyot vágtak be (később elkezdtek hosszirányúban is készíteni ezeket a hornyokat). Az egyik végén egy egyszerű szögből, gyutacsokból és zsinórokból álló robbantókészüléket helyeztek el. Elég volt egy erős ütés a szög fejére -akár ököllel is- és az eldobott gránát működött. Az ütőszeget szállításbiztosítóként egy alumínium vagy bádog kupak (kúp) védte. Mivel egyedileg, kézzel készült mindegyik, ezért több tucat különböző méretű, hosszúságú, külső repeszezettségű és gyújtási rendszerű modell létezett.
Zalka Máté - Doberdó című kisregényében ez olvasható a kézigránátról:
„Régi vízvezetékcsöveket húsz-huszonöt centiméteres darabokra vágnak és teletömik robbanóanyaggal. Egyik végüket teljesen beforrasztják, a másikon elhelyeznek egy egyszerű szögből, gyutacsokból és zsinórokból álló robbantókészüléket. Elég egy erős ütés a szög fejére akár ököllel is és az eldobott gránát kifogástalanul működik. Ezek a gránátok nagyot pukkannak, néha a dobó kezében, néha a levegőben, de olykor az is megtörténik, hogy eljutnak az ellenségig.”
A balesetekért elsősorban a gyújtórendszer volt felelős, azok körében, akik használták. A robbanó-biztosíték kapszula túlságosan mélyre került, alig elszigetelve a robbanótöltettől. A katona, aki nem mindig volt képes hallani a gránát indítását- azt túl hosszú ideig a kézben tartva felrobbant, vagy épp indítás nélkül dobta el. Ha gyengén vésték, vagy marták meg az oldalát a csőnek, akkor a fa dugókat a végeken kinyomva felrobbant, így csökkentve a repeszhatást. Ezekről a fent felsorolt tényekről árulkodik az is, hogy Olaszországban a volt harctereken „nagy” számban lehetett megtalálni a gránáttest burkolatát, amely robbanás után nem szétvetette a csövet, hanem a fadugót lökte ki a cső két végéből.
Idővel Lakos a kézigránátot továbbfejlesztette puskagránáttá, amit az akkori ismétlőpuska segítségével lehetett célba juttatni. Erre a célra a gránát aljára egy pálcát erősítettek, amit a fegyver csövébe dugtak és vaktöltény segítségével vetettek ki a csőből 50-100 méteres távolságra. Ilyenkor a katonának nem kellett külön a szegre ütni, mert ezt a műveletet a puskagránát pálcája végezte el a csőből való távozáskor. A puskagránátoknál a korai robbanás okozta sérülés már ritkábban fordult elő. Lakos puskagránát látható a képen:
Egy korabeli francia megoldásról van filmfelvétel is:
A kézigránátok célba juttatására többféle eszközt fejlesztettek ki a háború folyamán, ami hát… inkább már viccesnek számított. Ilyen eszköz volt a katapult és a sűrített levegővel működtetett „sorozat-gránátvető”. Hasonló megoldást szintén használtak a britek is, a Leach trench catapult, vagyis lövészárok katapult, is egyfajta parittya és számszeríj kombináció volt, amivel gránátokat lőttek ki az ellenfél állásaira. Az angolszász verzióban konzerv dobozokat töltöttek meg robbanóanyaggal, és ezeket a Jam Tin grenade-ket lőtték ki. Erről a megoldásról van korabeli film felvétel a British Pathé jóvoltából, jól érzékelteti az egész szükség megoldás jellegét:
A monarchiás megoldásokról fényképeink vannak:
A Lakos kézigránátról elmondhatjuk, hogy ötletes megoldás volt arra, hogy pótolja az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének hiányosságát, és kezelje a fronton felmerülő hadianyag hiányt. A kézigránát ellátási problémát csak részlegesen tudta pótolni, végső megoldást nem nyújtott -bár szerintem nem is ez volt a célja. Mindenképpen dicséretes próbálkozás volt egy probléma megoldására, ami a magyar elme és találékonyság újabb példája. Magáról a kézigránátról elmondható, hogy igazából egy rossz hatékonyságú csőbomba volt, ami egy kényszer szülte megoldást nyújtott, de jókor, és jó helyen.
Szerző: Rangel István