Ez a könyv a Policing Saigon, egy angol nyelvű memoár Loren W. Christensen tollából, a szerző 1965-óta aktív harcművész (karate, arnis, jujitsu), huszonöt év rendőrségi szolgálattal (Portland, Oregon) és negyvenöt kiadott könyvvel a háta mögött írta meg saigoni élményeit. Ötven évvel az események után, több mint félévszázados harcművész tapasztalat birtokában úgy értékelte a tizenkét hónapos szolgálatát Vietnamban, hogy az felért négy év intenzív gyakorlással egy dojoban, meg öt év rendőri szolgálattal az USA-ban. A szerzőnek olvasmányos stílusa van, hiszen 1978-óta publikál, és érett fejjel, őszintén ír a fiatalkori önmagáról, érdemes az ő szemszögéből megismerni a háborús főváros akkori mozgalmas életét.
Természetesen a szerző katonai rendészként, háborús Saigon minden arcát megismerte, nem csak a bárok bunyóit. Drogok, prostitúció, utca kölykök, gyilkosságok, katonaszökevények, rasszizmus hogy csak néhányat említsek, jutott neki mindenből bőven. Christensen négy éve volt aktív harcművész amikor 23 évesen Saigonba vezényelték, előtte megkapta a katonai és a rendész kiképzést, egy évig őrizte az egyik nukleáris rakétasilót odahaza az államokban, valamint szakosodott a munka és őr kutyákra, és elvégzett egy három hónapos intenzív vietnami nyelvtanfolyamot. Mégis mindez a tapasztalat együtt sem tudta egy kicsit sem felkészíteni arra ami rá várt 1969-ben amikor megérkezett a körletébe:
"Az első ember akit megláttam egy osztálytársam volt az MP (Katonai Rendész) iskolából, Georgia-i Fort Gordonból. Másfél évvel korábban találkoztunk utoljára. Sokkal többet változott, mint amit elvárható lett volna tizennyolc hónap alatt, ami azóta eltelt, hogy együtt megkaptuk a kiképzést. Úgy emlékeztem rá, mint egy egészségtől kicsattanó, aktív fickóra. Most meg magába roskadva ült egy asztalnál, és úgy nézett a kezeire, mintha minden energia elszivárgott volna belőle.
Elmondta nekem, de olyan halkan, hogy nagyon kellett erőlködnöm, hogy megértsem. Hogy, ő azóta volt Vietnámban, hogy másfél éve végeztünk Fort Gordonban, és tizennégy hónappal korábban harcolt a Tet offenzíva idején. Az én osztályom nagy részét ugyanis Vietnámba vezényelték rögtön, miközben én a K-9 kutyás képzésen vettem részt Texasban, majd Floridában egy évig őriztem a rakétabázist. Kérdeztem Bill Johnsonról, egy közös barátunkról. Halott. Mondta anélkül, hogy felnézett volna az összekulcsolt kezeiről.
Al Roberts? Halott.
Alan Morisson? Halott, haver. Ők mind meghaltak.
Be kellett jelentkeznem, az irodán. Megkérdeztem, hogy a közelben lesz-e? Megrázta a fejét, és közölte, hogy megy haza. Sok szerencsét kívántam neki, bólintott de nem nézett fel a kezeiről. Később halottam, hogy részt vett egy tűzharcban, ahol egy jeep alatt keresett fedezéket és az Északiak odaszögezték a tűzükkel 24 órára. A Tet alatt 24 rendész halt meg és 44-en kerültek kórházba."
A rekkenő párás hőség, már alapjáraton is kimerítő volt, a napi tizenkét órás szolgálat vég nélküli taposómalom. Lazítás képpen, naponta többször útba ejtették a légkondicionált kantint, és ejtőztek az ingerszegény csöndes temetőkben. Persze az ilyen szünet nem tartott sokáig, mert reccsent a rádió és már száguldottak is a riasztások helyszíneire. Gyakran járőröztek három Jeep-pel, egy vietnami polgári rendőr, egy vietnami katonai rendész és egy amerikai katonai rendész páros együtt, egy konvojban. Mivel egy idő után mindenkiben felgyűlt a feszültség a rendészek is próbálták oldani, volt aki alkohollal, volt aki prostituáltakkal, vagy éppen drogokkal. Mindegyiknek voltak hátulütői, Christensen időről-időre hagyta, hogy egy-két szituációban kitörjön az erőszak, és egy jó verekedésben engedte ki a fáradt gőzt. Termete és gyakorlata lehetővé tette, hogy két-három nála jóval gyengébb fizikumú vietnamit is legyőzzön egyedül. Utólag méltatlan dolognak tartja, de akkor és ott megtette többször is. A közelharcok leírásaiban talán beképzeltnek tűnik a szerző, de részemről a háttere elég meggyőző, ezért elhiszem neki amiket ír. Saját bevallása szerint is adrenalin függő volt, ezért is lett rendőr otthon is, kellett neki az izgalom, amit így kapott meg.
Ami számomra meglepő volt a könyvben az az alakulataiktól igazolatlanul, távol lévő amerikai katonák viszonylag zavartalan élete Saigonban (1500 főről beszélünk 1969-ben). A helyiek nem adták fel őket, volt olyan aki hat évig bujkált és felesége, meg két gyereke volt már, mire elkapták. Nem is értem, hogyan nem szúrták ki ezeket a nem ázsiai külsejű férfiakat, az ázsiai tömegből. A háború során egyébként becslések szerint közel ötvenezer félvér gyermek született, akikkel 1975 után elég rosszul bánt a kommunista rendszer, a nyolcvanas években végül az USA befogadott közülük huszonháromezret, akik jelentkeztek, a puszta külsejük alapján kaptak menekült státuszt. Christensen könyve azért nagyon jó, mert utólag sokat érlelődött a véleménye olyan kérdésekben is, amiket a 24 éves önmaga nem tartott lényegesnek. Leírja milyen volt a háború után hazatérni, a viszonyát a többi veteránnal, a vietnami szomszédokkal, hogyan hatott rá a kommunista észak győzelme 1975-ben. A könyv hetvenhét történetből áll, nyolc csokorba gyűjtve. Poszt traumás katonák, prostituáltak, helyi kölykök, mind saját csoportba gyűjtve. Csak ízelítőnek néhány cím: Az öreg sírásó, A kínai lány, Az óriáskígyó, Koreai tengerészgyalogosok, A másik harcművész, A katona aki hazament és rögtön vissza is jött. Elsősorban azoknak érdekes a kötet, akiket a háborús hátország érdekel, vagy azoknak akiknek tetszett a Saigon - A Tiltott Zóna című film:
