A konfliktus, amely a huszadik század második évtizedében sokkolta Európát, mélyreható átalakulást hozott a csatatereken és különleges harci eljárásokat, módszereket teremtett. Kezdetben a parancsnokok még mindig a napóleoni háborúk léptékeivel és technológiájával gondolkodtak, megfeledkezve vagy nem tudva az amerikai szecessziós háború mészárlásairól, Európa összes hadviselő tábornokának ötletes támadási tervei voltak, amelyek eredményeként sajnálatosan katonák ezreit küldték a „vágóhídra”.
Az „Európai Háború”, vagy „Nagy Háború” – akkor még így nevezték az I. világháborút - első hónapjai után egy értelmetlen iszap birkózásba fordult. Több százezer kilométernyi szögesdrót, mint egy valóra vált világháló és a lövészárkok, amelyek eltorzították az európai vidék arculatát, a katonák reménytelen napi küzdelme a túlélésre, az állandó várakozás és az értelmetlen áldozatok a háborút passzívvá tették. Kialakult az úgynevezett állóháború.
A támadásra kényszerített katonák gyakran belekeveredtek a szögesdrótba, ezáltal - szoros csapdába ejtve őket - kiváló célponttá váltak az ellenséges mesterlövészek számára. Az ilyen lehetetlenné vált feladatok leküzdése érdekében a hadseregek elkezdtek "önkéntes" részlegeket, valódi "Halálegységeket" alakítani, azzal a céllal, hogy a patthelyzetbe jutott háborút előre mozdítsák és – a siker érdekében – őrült technológiai „innovációkkal” szereljék fel katonáikat, amelyeket a régmúlt idők páncélos vitézei inspiráltak. Írásomban innovációknak hívom ezeket a technikai találmányokat, döntse el mindenki maga, hogy mik is voltak ezek valójában.
Minden a konfliktusban részt vevő nemzet páncélzatot fejlesztett ki, hogy megvédje a katonákat a lövedékektől, és lehetővé tegye a csapatok győzedelmes előrehaladását, de mielőtt belevágunk különbséget kell tenni mellpáncél, testpáncél és árokpáncél között. Sajnos maguk a fejlesztők is keverik ezeket az elnevezéseket. Néha a mellpáncél, vagy testpáncél árokpáncél elnevezéssel használják. A mellpáncél vagy testpáncél közvetlen hevederrel, vagy más eszközökkel a testre erősített általában fémből készült védelmi eszköz. Az árokpáncél a lövészárkokban elhelyezkedő személyek védelmét szolgálja, statikus védelmi eszköz, és általában beépítve a többi védelmi eszközzel (homokzsák, lécek, gerendák) fejti ki célját.
Olasz innovációk:
Az első innováció, ami megjelent a Corazza Farina. Olaszországban fejlesztette ki Ferruccio Farina milánói mérnök, amelyet leginkább a "halálosztagok" kaptak meg, hogy viselője védve legyen az ellenséges lövedékektől, miközben elvágta az ellenséges lövészárkokhoz vezető utat akadályozó gyalogsági drótakadályokat.
A katonák védelmét biztosító testpáncél ellenére a halálesetek így is nagyon magasak voltak, ezért nevezték el ezeket az osztagokat „Halálosztagoknak”. A páncél, több mint 9 kilogrammot nyomott. Egy trapéz alakú 5 rétegű nikkel-króm acéllemezből állt, mely a mellkast védte, csípő felé kissé ívelt, körülbelül 6 mm vastagságban. A lemezek 23 szegeccsel voltak egymáshoz rögzítve. A mellpáncél két fémlemezzel a mellpáncélhoz rögzített mozgatható váll-lemezből állt. A váll-lemezek is 5 rétegű lemezből készültek, amelyek 10-10 szegeccsel voltak egymáshoz rögzítve. A páncélt két szíjjal rögzítették, melyeket a katona a háta mögött keresztbe tett, és a mellpáncélon rögzített. A mellpáncél belső felén volt még 2 bőr „fül” is, ami azt a célt szolgálta, hogy pajzsként is hordani lehessen.
A fejlesztő cég tájékoztatója alapján ez a páncél 150 méteren túl ellenállt a puskagolyónak, de ezt csak az olasz 91M Carcano-ra igaz, mert kisebb kalibere volt (6,5mm-es lövedék). Ezzel szemben az osztrák-magyar 95M mannlicher 8mm-es. Ez a 8mm elég volt ahhoz, hogy úgy jusson át a páncélon, mint kés a vajon, amint ezt a kép is mutatja:
A páncélhoz tartozott egy csatos acélsapka, vagy sisak is, mely mérettől függően 1,6-2,8 kilogramm súlyú volt, amelyet a posztó sapka felett vagy speciális párnázott béléssel lehetett viselni.
A gyártó a páncélokat két különböző színben gyártotta, szürkés-zöld és barna. Ez a páncél csak részben vált sikeressé, a lövedéket nem semlegesítette, de a repeszek ellen védelmet adott. Emilio Lussu visszaemlékezésében – az „Egy év a fennsíkon” - így számol be az első páncélok csapatpróbájáról, ami az olasz Sassari Dandár 151. gyalogezredében történt:
A „ Farina” páncélok vastag páncélok voltak, két vagy három darabból, amelyek körülölelték a nyakat, a vállakat, és szinte térdig fedték a testet. Nem lehetett kevesebb ötven kilónál. Minden páncélhoz tartozott egy sisak, ami szintén nagyon vastag volt.
A tábornok egyenesen állt, szemben a páncélokkal.
Most tudományosan beszélt: „Ezek a híres „Farina” páncélok…. lehet, hogy csak kevesen tudják. Különösen híresek, mert fényes nappal lehetővé teszik a rendkívül merész, bátor cselekedeteket. Kár, hogy ilyen kevés van belőle! Az egész hadseregben csak tizennyolc van! És ezek a mieink! A miénk!" […] „Egyedül nekünk” – folytatta a tábornok – „azt a kiváltságot kaptuk, hogy rendelkezünk velük. Az ellenségnek lehet puskája, géppuskája, ágyúja: a „Farina” páncélzattal mindenhová eljutunk. „Úgyszólván mindenhol” – jegyezte meg közbevágva egy ezredes, aki azon a napon emelt hangulatban volt… „Ismerem a „Farina” páncélt – magyarázta az ezredes –, és nem emlékszem pontosan, de talán ezek a legjobbak.
"Persze, persze. Ezek jobbak - folytatta a tábornok - ezekkel eljutnak mindenhova. Az osztrákok…a tábornok gyanakodva lehalkította a hangját, és az ellenséges lövészárkokra pillantott, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem hallják. „Az osztrákok óriási összegeket költöttek, hogy ellopják a páncél titkát, de nem jártak sikerrel. Még időben lelőtték a tetteseket. Ezredes! Örül annak, hogy az utász századhoz kerültek a páncélok?
Az utász századot előző nap készítették fel, és csak a bevetést várták. Mindegyike önkéntes volt az árkász szakaszból, egy őrmester volt a parancsnokuk - szintén önkéntes. Perceken belül a lövészárkokban voltak, mindegyik egy-egy fogóval. Magukra öltötték a mellvértet. Maga a tábornok lépett oda hozzájuk, és segített becsatolni néhányat. Úgy néztek ki, mint a középkori páncélos lovagok – jegyezte meg a tábornok. Az önkéntesek nem mosolyogtak. Elszántnak tűntek. A többi katona a lövészárokból bizalmatlanul nézett rájuk. Az ágyú mellett újabb áttörést hajtottunk végre az árokban. Az önkéntes őrmester köszöntötte a tábornokot. Utóbbi ünnepélyesen válaszolt, odafigyelve, hogy kezét mereven a sisakjához tegye. Az őrmester ment ki először, a többiek követték, lassan a páncéllal terhelve, magabiztosan. Fejét lehajtva, a tekintete a földet kémlelte, mert a sisak a fejet, a halántékot és a tarkót takarta, de az arcot nem. A tábornok mindaddig figyelt, amíg az utolsó önkéntes is elhagyta az árkot, és komolyan így szólt az ezredeshez: "A rómaiak is páncélt viseltek."
Egy osztrák géppuska, jobbról, oldalról lőtt. Azonnal tüzet nyitott egy másik, a bal oldalon. Az arcok eltorzultak a fájdalomtól. Megértették, mi az. 'Na gyerünk!' – kiáltotta az őrmester a különítményeseknek. Egymás után buktak a földre a páncélos különítményesek. Senki sem jutott el az ellenséges szögesdróthoz. – Avan…(gyerünk) – ismételte az őrmester elcsukló hangja, aki megsebesült a szögesdrót előtt. A tábornok elhallgatott. A zászlóalj katonái rémülten néztek egymásra. Részlet: Emilio Lussu "Egy év a fennsíkon" (1938)
Német innováció:
A németek sem maradtak le az ő Vasemberük megalkotásában. Az ő fejlesztésük igen hasonlít az olasz fejlesztésre, de egy kicsit átgondoltabb, alkalmazhatóbb lett. A felszerelés 9 kg és 11 kg között volt, ami tükrözi a két gyártott méretváltozatot; a nyugati fronton körülbelül 500.000 darabot adtak át a hadseregnek 1916 márciusában. Az alacsony sebességű lövedékek és szilánkok megfékezésére képes, a Sappenpanzer (árokpáncél) súlya miatt csak a statikus helyzetben volt javasolt használni. Itt már találkozunk egy fogalmi zavarral, mert a németek a mell, vagy testpáncélt árokpáncélnak nevezik. Ez azért fordulhat elő, mert a németek az ő páncéljukat elsősorban felállított őröknek és géppuskások számára szánták. A testpáncél anyaga szilícium-nikkel acélból készült. Négy acéllemezből állt, amelyek közül a felső a mellkast, nyakat, vállat védte, az alsó három az alsó hasat és az ágyékot.
Az acéllemezek bőr vagy pamutheveder pántokkal voltak egymáshoz felfüggesztve. A lemezek közé filclemezeket erősítettek, ami csillapította mozgáskor a lemezek összekoccanását, megakadályozva az őrszem személyének felfedését az árokban. A hevedereket a páncéllemezhez szegeccsel rögzítették. A testpáncél legfelső lemeze a katona mellkas alakját követi, és az ívelt váll-lemezek segítségével csatlakozik a testhez, amelyek akasztóként szolgáltak. Mindegyik váll-lemez három-három szegeccsel van a mellrészhez rögzítve. Igazából a testpáncélt ráakasztották a katonára, ami a mellkas előtt lógott. A gyártó (Krupp) az akkor „divatos” tábori szürke színűre festette őket.
A páncélzatot általában a „Stirnpanzer”-el (homlokpáncél), a fejet védő homloklemezzel együtt viselték, amely az M 1916 és M 1918 acélsisakokra illeszthető.
A páncél súlya megakadályozta, hogy hosszabb ideig vagy aktív csapatok viseljék, de védettséget biztosított viselőjének a legtöbb antant kézi lőfegyver mérsékelt hatótávolsága ellen.
Osztrák-magyar innováció:
Természetesen az osztrák-magyar monarchia sem akart lemaradni az „ilyenfajta” innovációk terén – és valljuk be, a monarchia mérnökeinek meglehetősen jó ötleteik voltak a haditechnika terén.
Az első – hát inkább most így fogalmazok – „pajzs” 1915-ben jelent meg a 12. gyaloghadosztály kötelékében a kelet-galiciai hadszíntéren, előszőr csak bemutató példányként „Schutzschild” néven, ami magyarul védőpajzsot jelent. Ez így talán a legjobb elnevezés, mert igazából nem lehet eldönteni, hogy mellpáncél vagy lövészárok páncélt látunk a képen.
Ennél a páncélnál a tervezői nem „csak” egy mellpáncélt, vagy testpáncélt alkottak, hanem a lövészárokpáncélt egyesítették a mellpáncéllal, így többcélúvá vált. A védőpajzs első látásra egy háromszögre hasonlít, amit domborúra képeztek ki, hogy a lövedék könnyebben lepattanjon róla. Az elejére két reteszablakot helyeztek azzal a céllal, hogy a fegyver csövét ki lehessen dugni rajta. Belül még van két fül kiképezve, hogy a katona könnyebben meg tudja ragadni, vagy ha szükséges maga előtt tudja tolni. Mindezt megsegítette a pajzs alján fémlemezekből kialakítottak két „sítalp”. A tetején van egy felhajtható kis ablak rajta egy ugyanolyan – vagy hasonló – reteszablakkal mint az elején, hogy a puskacsövet itt is ki tudja dugni, miközben a katona a pajzs mögött rejtve marad. Sajnos, hogy milyen anyagból készült -az biztos, hogy acél - és a súlyáról nincs információm. A színe az akkor elterjedt tábori barna, vagy un "isonzó"-barna lehetett.
A katona testére is erősíthette a páncélt, valószínűleg hevederrel, vagy maga előtt tolva kerülhetett előnyösebb helyzetbe a hadszíntéren, ezáltal mesterlövészek részére volt „praktikus”. A pajzs alkalmas volt arra is, hogy a lövészárokban lövészárokpáncélként a védelembe beépítve legyen, és igazából a későbbi fotók tanulsága alapján szinte csak erre használták, annak ellenére, hogy rengeteg rohamcsapat kiképzésén volt használatban. Valószínűleg azért, mert a rohamcsapatok elterjedt eszközévé vált, rögtönzött fedezék létesítésében vagy rögtönzött figyelőpont létesítésekor.
Sajnos a darabszámról nem sikerült adatot megtudni, de sok hasonló témával foglalkozó oldalon prototípusként emlegetik, ami véleményem szerint téves feltételezés, mert a képeken több ilyen eszközt is látni, és a „bemutató” után évekkel is feltűnik 1-2 korabeli fotón, köztük a magyar királyi 19. honvéd gyalogezred árokrendszerében Rarancze környékén 1916-ban. Azt a következtetést kell levonnunk, hogy a pajzsok nem csak prototípusok voltak, vagy nem csak a kiképzésben használták őket.
A Schutzschild-en kívül használatban voltak – nem rendszeresített – más védőfelszerelések is, de ezeket csak a tehetősebb katonák vették meg maguknak, vagy készítették maguk védelmére. Mindegyik egyedi kiképzésű és gyártású volt. Sajnos fénykép nem maradt róluk, de visszaemlékezésekben, vagy harctéri naplóban olvashatunk róluk.
- február 20.
Egy honvéd százados feljegyzése Jobbos községben
Részlet egy honvédtiszt feljegyzéséből, amikor egy olyan tiszt érkezett hozzájuk, aki még harctéren nem volt.
„Tartózkodva beszél, látszik, hogy a mi nyelvjárásunkat nem ismeri. A békéből csöppent közénk. Kézitáskáján kívül volt vele egy óriási utazó málhás bőrönd. Egy asztalt szabadítottam ki, arra ürítettük a kézitáskáját. Most előttünk előkerült pár ismeretlen masina. „Hát Ti ilyet nem használtok? Fiuk, ne csapjatok be!” – mondta a tiszt. Újra biztosítottuk, hogy nem tudjuk, mik ezek a vasdarabok.
Nekidurálta magát, s végre kimondta, bár tétovázó s bizonytalan hangon: „Ez szívpáncél, ez fejpáncél, ez egy más rendszerű szívpáncél, has páncél.” Most nem nevettünk, hanem kézről kézre adva, forgatva néztük az otthon maradt szélhámosok újabb zsarolási eszközét. A tiszt elmondta, hogy nem tudja, hogyan kell felcsatolni a készülékeket, utolsó pillanatban a felesége és anyósa csomagolta be.”
A százados a Korumkó hegyháton húzódó állásokban halt hősi halált 1915. február 28-án. Halálának oka: fejlövés.
Jobboson temették el a templom oldalánál.
Érdekes fejlesztések voltak ezek, ami a Nagy háború lövészárokharcát egy időszakra egy új középkorba taszította, életre hívva a modern korok páncélos vitézeit a háború összes frontján. A háborúban részt vevő nemzetek szinte mindegyike foglalkozott hasonló fejlesztésekkel, de ekkora alkalmazásuk, mint a fent felsoroltaknál, nem volt. Talán egy következő olvasmányban azokat is megemlítem. Az biztos, hogy ezek a fejlesztések a háború menetét nem változtatták meg, viszont jó pár katona életét megmentették.
Szerző: Rangel István
Felhasznált irodalom:
www.historicacollectibles.com/
Osztrák Nemzeti Könyvtár, Kriegspressequartier Alben
twitter.com/pikegrey1418, Nicolai Eberholst
BASHFORD DEAN, PH.D. Helmets_and_Body_Armor_in_Modern_Warfare
