1876. június. 25.-e szikrázó reggelén, az Egyesült Államok 7. lovas ezredének 611 katonája lovagolt Montanában a Little Bighorn folyó partja felé, ahol közel 3000 indián harcos várt rájuk. A két sereg vezetőinek Őrült Lónak (beszédes név, ezért magyarul használom a szövegben) a Sziú Oglalák főnökének és George Armstrong Custer tábornoknak élete ezen a ponton örökre összefonódott. A sorsuk és harcos mivoltuk azonban a csatát megelőzően is sokban hasonlított, ezért a könyv egy párhuzamos életrajz keretei között mutatja be a korszakot, a két kultúrát, a csatát és a következményeit. A szerző Stephen E. Ambrose világszerte ismert, az Elitalakulat, D-nap, Civil katonák és a Vad égbolt könyvei révén, magyarul sajnos csak ezek az 1939-45 közötti korszakról szóló könyvei jelentek meg. A Vadnyugat hőskorát feldolgozó, Crazy Horse and Custer, Nothing like it in the World, vagy az Undaunted Courage még nem került kiadásra itthon.

Elöljáróban annyit, hogy Ambrose helye nálam a legjobb történész írók között van, érdekes, informatív és jó stílusban ír, valamint logikus következtetéseket von le az adatokból, viszont ebben a könyvben picit visszafogott a nézőpontja az indiánokat ért atrocitások terén. Értem én, hogy akkoriban tudatosan nem mondták ki, hogy ők itt és most kiirtanak egy népet, de az hogy télen éjszaka körbevesznek egy sátor tábort és vezényszóra mindenkit agyonlőnek akit találnak, azért az nem csata. Az USA egyértelműen, jogot formált arra, hogy minden földet meghódítson és akármennyi indiánt megöljön, a kontinensen. Szerintem népirtás, volt amit műveltek, de ezt Ambrose nem mondja ki. Ettől függetlenül a könyv jó, de ugyanúgy ahogyan Dee Brown esetében, nála is tudni kell, kinek a pártján áll. Aki a magyarra fordított négy könyve alapján szereti Ambroset, az ebben a kötetben sem fog csalatkozni, ez tényleg egy nagyon részletes és rendkívül hosszú könyv, amiből zéró háttértudással is átfogó képet kaphatunk. Amikor ezeket a sorokat írom hatezer vélemény alapján 4.5 csillagon áll a kötet az elérhető maximum ötből az Amazonon.
Ambrose mély tárgyi tudását számomra a Custer életének polgárháborús szakaszáról szóló rész igazolta (mivel erről a korszakról legalább harminc könyvet olvastam már angolul, volt mihez mérnem), az Őrült Ló népéről és életéről szóló fejezetek viszont abszolút új tudást jelentettek. Értelem szerűen Őrült Ló életéről nagyon kevés az írott forrás, mivel az indiánok nem készítettek feljegyzéseket. Viszont harcostársai idős korukban adtak interjúkat, az írástudatlan emberek memóriája köztudottan nagyon jó, tehát nem teljesen reménytelen megismerni a személyiségét, még ha csak ilyen áttételes formában is. A szerző legtöbbször azokat a harcokat mutatja be, amiben bizonyítottan részt vett Őrült Ló. Ami nem kevés akciót jelent, hiszen a nagyjából hat fős átlagos létszámmal működő harcos sziú csapatok, többször is éveken át tartó blokád alá vontak erődöket, és ezek utánpótlási vonalait. Ebben a fajta portyázó hadviselésben igazán veterán vezérré vált Őrült Ló már 1866-ra, vagyis tíz évvel a nagy csata előtt.
Valahogy úgy vagyok vele, hogy a XIX. századi amerikai történelem azért érdekes, mert tele van színes regénybe illő, de mégis hús-vér karakterekkel. Custer legendája például azért tudott rendkívüli mértékben beivódni az amerikai köztudatban, mert volt egy a szerepében tökéletes, rendkívül hűséges özvegye, aki halála után még évtizedekig imádta az emlékét. Elizabeth Bacon Custer 1933-ban hunyt el, 1876-ban halt meg Custer, tehát majdnem hatvan évig építette a mítoszát, három könyvet írt róla és turnézott szerte az államokban, beszédeket tartott és szerepelt egészen 90 éves koráig. Gondoljunk bele, 12 évig voltak házasok, Elizabeth 33 évesen özvegyült meg, soha nem ment férjhez újra és még 57 évig abból élt, hogy hőskultuszt épített Custer köré, tette mindezt olyan sikeresen, hogy halálakor 100.000 USD vagyon maradt utána. Igazán elismerésre méltó elszántság és teljesítmény. Kapcsolatuk mai szemmel egészen bizarr vetületeket produkált, Custer parancsba adta a katonáinak, hogy ha a feleségét kísérő csapat olyan helyzetbe kerül, hogy az indiánok fogságba ejthetik Elizabethet (akit jó eséllyel megerőszakoltak volna az indiánok, de valószínűleg meg nem ölték volna), akkor a katonák inkább lőjék agyon Elizabeth-et. Ezt a nő is tudta és bele is egyezett!

Örült Ló megnyerte a csatát Custerrel szemben, de a fehérek elsöpörték a népét, és ő maga is erőszakos halált halt. Egész egyszerűen, nem volt meg a kulturális háttere az indiánoknak arra, hogy szervezett, hosszan tartó háborút viseljenek a fehérek ellen. Arról nem is beszélve, hogy a hatékony lőfegyverekhez a lőszer beszerzése nagy tömegben megoldhatatlan lett volna számukra. A Little Bighorn hadjárat első összecsapásában Rosebud-nál, ahol Crook tábornok kétszáz Varjú és Soson indiánnal szövetségben csapott össze a Sziu-Sájen indiánokkal. A lovaskatonák egy nap alatt ellőttek 25000 lőszert, veszítettek tíz halottat és húsz sebesültet, cserébe találtak összesen száz elesett ellenséges indiánt. Ha feltételezzük, hogy a sebesültek száma az indián oldalon is a halottak duplája volt (csak őket magukkal vitték a visszavonuló bajtársaik) akkor is több mint nyolcvan lövés kellett egyetlen találathoz! Ha belegondolunk, hogy mindenki lóháton száguldozva az egyre nagyobb porfelhőben lövöldözött, akkor annyira nem meglepő ez az arány. Viszont hatalmas lőszer utánpótlást igényelt így az ütközet, vissza is húzódott utána mindkét fél, Crook-ot pedig faképnél hagyta az összes indián szövetségese, mert finoman szólva sem voltak lenyűgözve az amerikai lovasság teljesítményétől.
A kötet számomra legfontosabb mondanivalója az a teória volt, amit Ambrose leír, hogy ő mivel magyarázza Custer szarvashibáit, amik a vereségéhez és a halálához vezettek. Ambrose úgy gondolta, hogy bár dokumentumokkal nem lehet igazolni, csak visszaemlékezésekre és következtetésekre alapozva lehet kimondani, de szerinte Custernek titokban felajánlották, hogy ha egy szép győzelmet arat az indiánok felett akkor indulhat a következő elnökválasztáson. Ez szerintem egy elég logikus magyarázat lenne arra, hogy miért akarta kizárólag az ő saját lovasezredével kivívni a nagy győzelmet, hátra hagyva a másik ezred századait, a Gatling ágyukról már nem is beszélve. Mert három hadoszlop vonult az indiánok ellen, és ő egyiknek sem volt a parancsnoka! Az egyik oszlop részeként operáló 7. lovasezrednek viszont igen. Ugyancsak ezzel magyarázható a kapkodó sietség, egyszerűen fogalma sem volt, hogy a másik két hadoszlop merre jár (az egyik oda sem ért, a másik volt a fent említett Crook), Custernek egyedül kellett learatnia a dicsőséget, a másik két tiszt elől, egy versenyfutásban akart első lenni, és megalapozni az elnöki székét. Kockáztatott és rajtavesztett, legendája viszont a mai napig él, hála az özvegyének.
A kötet számomra legfontosabb mondanivalója az a teória volt, amit Ambrose leír, hogy ő mivel magyarázza Custer szarvashibáit, amik a vereségéhez és a halálához vezettek. Ambrose úgy gondolta, hogy bár dokumentumokkal nem lehet igazolni, csak visszaemlékezésekre és következtetésekre alapozva lehet kimondani, de szerinte Custernek titokban felajánlották, hogy ha egy szép győzelmet arat az indiánok felett akkor indulhat a következő elnökválasztáson. Ez szerintem egy elég logikus magyarázat lenne arra, hogy miért akarta kizárólag az ő saját lovasezredével kivívni a nagy győzelmet, hátra hagyva a másik ezred századait, a Gatling ágyukról már nem is beszélve. Mert három hadoszlop vonult az indiánok ellen, és ő egyiknek sem volt a parancsnoka! Az egyik oszlop részeként operáló 7. lovasezrednek viszont igen. Ugyancsak ezzel magyarázható a kapkodó sietség, egyszerűen fogalma sem volt, hogy a másik két hadoszlop merre jár (az egyik oda sem ért, a másik volt a fent említett Crook), Custernek egyedül kellett learatnia a dicsőséget, a másik két tiszt elől, egy versenyfutásban akart első lenni, és megalapozni az elnöki székét. Kockáztatott és rajtavesztett, legendája viszont a mai napig él, hála az özvegyének.