2024-ben elolvastam tíz olyan történelmi kalandregényt ami a XIV. században játszódik. Többek között Bernard Cornwell Grál küldetés sorozatának négy részét, és Dan Jonestől az Essex Vérebeit. Ezek a könyvek, mind arra a sémára épülnek, hogy vesznek egy közrendű angol íjászt, mint főszereplőt és az ő sorsát elmesélve az első kötetben végigvisznek minket III. Edward angol király franciaországi hadjáratán (1346), amelynek a végén megmutatják, hogy hogyan zajlott le az angol íjászok legfényesebb győzelme Crécy mellett.
David Gilman sorozata is így indul, de amíg a másik két írónak ez egy teljes kötetbe kerül, ez esetben csak nagyjából a regény felét viszi el a hadjárat. A Harc Mesterében igazán a csatát követően kezd beindulni a főszereplő élete. Emlékeim szerint angol íjász karakterre épülő sorozatból van még egyébként jó pár angolul (pl: Arrows of Albion 8 kötet), mert a Százéves háború elejét angol fölény jellemezte, köszönhetően a híres hosszú íjaiknak és azok használóinak, ezért remek téma a korszak a brit szerzőknek. Gilman könyve egyébként 7288 vélemény után 4.5 csillagon áll a maximális ötből az Amazonon, ami nagyon szép eredmény. A szerző egy veterán brit ejtőernyős, volt fotográfus és tűzoltó, de volt már marketing menedzser is, szóval már a bemutatkozásával sikeresen felkeltette az érdeklődésemet a magyarul is kiadott könyvei iránt.
De térjünk is rá a kötet fő témájára az íjászokra. Ők olyan közrendű emberek voltak, akik a brit szigeteken éltek és a foglalkozásuk mellett, általában a mise után vasárnaponként gyakorolva, már gyermekkoruktól fogva tanulták az íjászatot a tiszafa vagy kőrisfa íjaikkal. A hosszú évek gyakorlásával, olyan hátizmokat fejlesztettek maguknak, amikkel a nagyon hosszú és nehezen felajzható hosszú íjat félelmetes hatékonysággal és átütő erővel tudták használni. Egy korabeli jól páncélozott lovag vértjét még ha olyan ponton találták is el, hogy éppen nem tudták átütni, a nyílvessző becsapódási ereje akkor is ledöntötte a lábáról a lovagot. Vagy ha lovon ült, könnyedén megölték a nyílvesszők a hátasát, ami nagy eséllyel maga alá temette a lovasát. A közrendű emberek tehát jó eséllyel le tudtak így győzni egy nemes lovagot, aki társadalmilag magasan felettük állt. A nemes harcosok szintén gyermek koruktól kezdődően készültek a lovas hadviselésre, és nagyságrendekkel drágább és jobb minőségű vértezetük és felszerelésük volt. nem is beszélve a csatalovak értékéről. Ezért a francia nemesség tagjaiból Crécy után heves gyűlöletet váltott ki, a mészárlás amit az angol íjászok és nyilaik okoztak, ezért sorra vágták le az elfogott íjászok jobb kezéről a mutató és középső újakat, hogy soha többé ne tudjanak lőni. Innen eredeztetik a két ujjal felfelé mutatás angol hagyományát, mint egyfajta gúnyos kihívást.
A közrendű íjászokkal tehát jól tud azonosulni a mai olvasó, ők a saját szorgalmuk lévén váltak félelmetes harcossá, nem a családjuk vagyona révén. Azok a katonák, akik nem gyakoroltak eleget, már fiatal koruktól kezdődően, egyszerűen nem tudták használni a hosszú íjat. Ezt a harcmodort, nem lehetett felnőttként megtanulni, ebbe bele kellett nőni. A többi országban ezért használtak felcsörlőzhető számszeríjakat (a normál nem hosszú íjak mellett), mert azok kezeléséhez nem volt szükség speciális tudásra, vagy testalkatra, mégis komoly átütő erővel bírtak, viszont a fegyver sokkal lassabb volt, mint az íj. Sok itáliai számszeríjász szolgált Crécynél a francia seregben, szerencsétlenségükre pont a francia lovagok taposták le őket a híres rohamuk elején. Az íjászok a háborúban megcsinálhatták a szerencséjüket, egy-egy gazdag lovagot, ha foglyul ejtettek, a váltságdíjából már vissza lehetett vonulni a csatamezőről. David Gilman viszont másképpen képzelte el főhőse útját, Thomas Blackstone történetében van pár csavar ami miatt, nekem sokkal jobban tetszett a karaktere, mint a másik két hasonszőrű íjász akiről előtte olvastam. Előnyére szolgál az is, hogy időközben több jól kidolgozott karakterrel kerül hosszabb kapcsolatba, például Cornwell egysíkú női szereplői helyett, Gilmann két olyan nőt is beleszőtt sorozatában, akik személyiségüknek köszönhetően, nagy hatással vannak a főhősre. Az is tetszett, hogy a csak angol nézőpont helyett, itt megismerjük a normann nemességet akik, helyzetüknél fogva mindkét hadviselő félhez kötődnek, de mindkettőtől eltérő céljaik vannak. Ami nem tetszett az egy adag anakronisztikus hiba, Thomas úgy reagál a pestisjárványra, mind egy modern időutazó, nem mint egy középkori ember, illetve többször centiméterben meg méterben hivatkoznak távolságokra, ami teljes képtelenség, ezt leszámítva izgalmas volt olvasni a két kötetet. Sajnos magyarul nem jelent meg a sorozat következő hat része amelyben a történet a főhős családtagjain keresztül jelenleg 1367-ig ível. Remélem valamikor ezek is sorra kerülnek majd.
