Ez is egy könyvcím, nem öncélú káromkodás, nem félreérteni! Harry Pearson mint wargamer, írta ezt a könyvet a többi wargamernek. Aki nem wargamer, annak bizony unalmas lehet, aki viszont ezt a hobbit űzi, és keveset vagy semmit sem tud a hobbi történetéről, annak ez az egyik legszórakoztatóbb bevezető, nekem legalábbis az volt.
A könyv első fele önéletrajzi ihletésű, a második a wargame történetéből szemezget (nem szakszerű, pontos leírás, csak válogatás). Az egész egyfajta bocsánatkérés, amiért a szerző játékatona geek (babázós hobbista), ugyanakkor magyarázat is, hogy miért az. Egy magyar olvasó számára sokat levon az értékéből, hogy nem egykönnyen érezzük át a 60-s, 70-es évek brit srácainak világát, mert nem ismerjük. Ugyanakkor a katonai témák, modellek és játékok iránt érdeklődő gyűjtőszenvedéllyel is megáldott fiuk és férfiak, mind magukra ismerhetnek egynémely szarkasztikus résznél. Ami számomra fontos és tanulságos volt, az a háború után felnövő brit nemzedék viszonya a második világháborúhoz. Mert ebből fakad az egész hobbi népszerűsége, az Airfix repülő, hajó és tank modellek, a játék katonák és a szabályrendszerek elterjedése, amire aztán jóval később a hetvenes évek vége felé gyógyul rá a sci-fi és fantasy, ami egy újabb lökést adott az egésznek, kombinálva a szerepjátékokkal.
A szerző a saját gyerekkorán keresztül mutatja be, hogy a hatvanas években felnövő brit srácok mást se hallottak a rokonaiktól a családi vacsorákon, csak háborús élményeket és katona sztorikat. Nagybácsik, akik megjárták a burmai dzsungelt, és harcoltak a japánok ellen. Apák akik partra szálltak Normandiában, nagyapák akik polgárőrként készültek a német ejtőernyősök inváziójára. Nagynénik, nagymamák és anyukák, akik ápolóként voltak a fronton, vagy éppen női segédszolgálatosként álltak helyt, a Londont védő légvédelmi ütegeknél. Az összes a háború alatt élt londoni rokon tudta mi az a légoltalom, átélt légi és rakétatámadást, függetlenül attól, hogy volt-e katona vagy sem. Kitörölhetetlen lenyomatot hagyott ez a korszak a brit társadalomban, még a mai napig is, ha mesélek a szocialista hiánygazdaságról, az első reakció a britektől ez: Ah, well mint a háború alatt a jegyrendszer. Nem csoda hát, ha a srácok háborús játékokat játszottak, katonákat gyűjtöttek és persze falták a Commando Comics füzeteit (ez utóbbi mind a mai napig népszerű képregénysorozat).
A könyv kitér a híres játékmárkákra is, mint pl:
„a Vietnámi háború kezdett eszkalálódni, a Hasbro aggódott, hogy a háborús játékok eladása csökkeni fog az USA-ban, a valós háború miatt. A Hasbro elnöke Merrill Hassenfeld szembesült a nehéz döntéssel, vagy a Don Levine féle John a katona figurát választja, és ennek népszerűsítésére fordítja az erőforrásait, vagy a Rube Kalmer szellemi gyermekét, a miniatűr fűszeres boltot kezdik el árulni. Hosszas és gondos mérlegelés és tervezés után, a katonai játék mellett döntött és John lett a kiválasztott projekt.”
„John neve G.I. Joe lett tiszteletből egy a negyvenes években bemutatott film iránt, ami egy haditudósítóról szólt,Ernie Pyle-ról. G.I. Joe a termék, 17 millió dollárt hozott az első évben, a döntés jónak bizonyult.”
Van néhány jó sztori hadijátékokról, mint például ez is:
„ a barátom TK egyszer szervezett egy nagyon komoly napóleoni újrajátszás, a Borogyinói csatát választottuk, Napóleon Kutuzov ellen 1812 (Háború és béke). Egy hatalmas táblán játszottunk 24 láb (7.2m) hosszú és hét láb (2.1m) széles volt, és közel 7000db (20mm-es műanyag) figurából álltak a seregek. Tizenkét játékos gyűlt össze, ők voltak a hadtest parancsnokok. TK meghagyta magának a legfőbb orosz parancsnoki posztot, ő volt Mikhail Ilarionovitch Kutuzov herceg, fortélyos, makacs, bőbeszédű, kövér és a tömény italok nagy kedvelője. (semmi hasonlóság tehát, az igazi TK-val). Egy fénymásoló ügynök Leighton-ból, volt Napóleon. TK biztosra ment, ő volt az utolsó, aki megérkezett a vadász kunyhóba, ahol játszottunk. Behozta a dobozait az orosz csapataival a kocsiból, köztük négy dobozt, amin jól látszott a felirat: Kozákok. Nagy hűhót csapott körülöttük, és jól láthatóan elhelyezte őket az orosz vonalak mögött, egy asztalon, hogy kéznél legyenek.
Tudni kell, hogy a Borogyinói csata során, a délután folyamán, amikor már úgy látszott az egész orosz ellenállás összeomlik, egy hír söpört végig a zömében francia La Grande Armée sorain: egy nagy egységbe tömörült kozák és baskír lovassereg, megkerülte a szárnyat és Platov tábornok vezetésével a francia tábor ellen indult! A franciák az összes orosz egység közül a kozákoktól féltek a legjobban, de nem a harci értékük miatt, ami csekély volt egy ütközetben, hanem a brutalitásuk miatt. A tábor volt a katonák otthona, a szerzett javak, a sereget követő nők és mindaz, ami a kényelmet és a minőséget jelentette az életükben, a táborban volt. A hír, hogy ezt mind felprédálják a brutális kozákok, megállította a támadást. Kiderült, hogy a hír hamis, de a megtorpanás elég időt hagyott az oroszoknak, hogy újra rendezzék a soraikat. A csata döntetlenül végződött, mert az oroszok nem törtek meg, rendezetten vonultak vissza. Az újrajátszás a vadászházban, hasonlóan végződött. A nap végén TK csapatai még mindig tartották a földerődöt, így az orosz játékosok nyertek.
Azon gondolkodom, mondta, hogy miért nem vetettétek be a tartalékokat?
Mert tartottunk a kozákjaidtól. - felelte Napóleon a fénymásoló ügynök.
Miféle francos kozákoktól?
Azoktól a francos kozákoktól, a dobozokban, ott mögötted! - kiabálta Joachim Murat, a programozó Ruislip-ből.
Oh, azokról beszélsz?- TK megfogta a dobozokat, előrehozta a terepasztalhoz, elkezdte egyesével lassan bontogatni a kapcsokat: flop, flop, flop. Az összes doboz teljesen üres volt…”
Összeségében ajánlom a könyvet, mindenkinek akit a fenti részletek szórakoztattak.