Ez a könyv egy memoár, Benton Y. Cooper egy a második világháborút megjárt veterán, emlékiratainak publikálása. A kötet egy olyan részét eleveníti fel a háborúnak, amiről magyarul nem sok információ találunk, de szerintem angolul is meglehetősen egyedi a napló. Benton a modern háború legfontosabb és a történetírás által leginkább elhanyagolt területén dolgozott, a műszaki karbantartáson és az utánpótlás logisztikáján.

Valószínűleg elsőre ez nem hangzik valami izgalmasan, de ha hozzátesszük azt, hogy a szerző a 3. USA páncéloshadosztálynál volt műszaki és utánpótlási tiszt, már kezd érdekesebb lenni. Ha elárulom azt is, hogy fő feladata a Sherman tankok, javítása, karbantartása és az ütközetekben elveszített járművek pótlása volt, akkor már egy izgalmas történet körvonalai bontakoznak ki. Benton munkája során rengetegszer került a tűzvonalba, éjjelente a mellé rendelt gépkocsivezetővel együtt egy jeep-el, kellett a jelentéseit eljuttatnia a támadó ék páncélosalakulatától a senkiföldjén át a hadosztály főhadiszállására. Visszafelé pedig az utánpótlásnak érkezett harckocsioszlopot vezette, keret legénységgel (2 fő járművenként). Ez egy nagyon speciális feladatkör volt, mert Bentonnnak, nem csak a tankok javításával, és a cserealkatrészekkel mennyiségével kellett képben lennie, hanem a kilőtt tankok helyével, a hadosztály részeinek napi harc cselekményeivel, valamint a parancsnokságok helyzetével is. Az a tudás amivel rendelkezett és a napi jelentések amikkel éjjelente visszaindult, felbecsülhetetlen hírszerzési információkat jelentett a németeknek. A jelentések és az utánpótlás igénylési dokumentumok olyan titkosak voltak, hogy még rejtjelezve sem továbbították őket rádión,  kizárólag csak futár útján.

A memoár végig kíséri a hadosztály útját Normandiából Németország szívéig, ezalatt az idő alatt a hadrend szerint előírt tankmennyiség 580% százalékát veszítették el a harcokban. Ez közel hat hadosztály felszerelésre elegendő harckocsit jelent ennyibe került az előre nyomulás. A harmadik páncéloshadosztály semmisítette meg a legtöbb ellenséges harcjárművet az amerikai hadsereg hadosztályai közül, és ők is veszítették el a legtöbbet. A cím „halálos csapdák”, egy az egyben tükrözi a szerző véleményét a Sherman tankok harci képességeiről a német harckocsikkal összehasonlítva. A könyv lapjain nagyon érzékletesen bemutatásra kerül az a döbbenet amit az amerikai páncéloshadosztály katonái éreztek, amikor az első pár nap harcai alapján rájöttek, hogy a nekik adott tájékoztatással ellentétben, a Sherman tankok egyáltalán nem egyenlő ellenfelei a német tankoknak, sőt a páncélzatuk gyakorlatilag fabatkát sem ér a német páncélelhárítással szemben.

A kötet rendkívül olvasmányos, remek sztorik és anekdoták vannak benne, döbbenetes a kép amit a „nagyüzemi húsdaráló” kulisszatitkairól fest. A kilőtt harckocsikat először, „kipucolják” megtisztítva a hősi halottak maradványaitól, fertőtlenítik, megjavítják és újra festik, majd átadják az új legénységnek, mint „új” tankot. Mert a legénység babonából nem akart olyan páncélost amit egyszer már kilőttek, de ez egy olyan nagy luxus, amit még az amerikai hadsereg sem engedhetett meg magának. Az Ardeneki ellentámadás idejére az amerikaiak teljesen kifogytak a képzett tank személyzetből, a gyalogsági újoncokat helyezték át a tankokra, akiket a 3 év „tankos” tapasztalattal bíró szerelő személyzet próbált meg kiképezni amilyen jól csak lehet, a lehető legrövidebb idő alatt. Az egészről az első világháborús nyugati front pilótái jutottak az eszembe.

Benton négyszázad magával végzett a tisztképzőn, a négyszázból egyedüliként karcolás nélkül szerelt le a háború végén. Amikor kiderült, hogy a tengerentúlra indul, a családjának egy közeli nőismerőse megajándékozta egy 1825-ös 25 centes érmével, az érme egy ritka darab volt, 1943-ban már 38 dollárt ért. Benton számára azonban ennél sokkal nagyobb értéket hordozott magában, a hölgy családjában ez az érme generációkon keresztül megóvta a viselőjét minden háborúban. Az 1849-es Mexikói háborúban végig egy katona családtagnál volt, akin egy karcolás sem esett, majd egy másik családtaghoz került aki a polgárháborút harcolta végig sebesülés nélkül, majd a következő családtag kapta meg a Spanyol-Amerikai háborúban, majd egy következő az első világháborúban, a pénzérme végig szerencsét hozott a tulajdonosok mind karcolás nélkül élték túl a háborúkat és Benton is ugyanígy a második világháborút. A történetet szerintem kis módosítással felhasználták a Ponyvaregény című filmben is (aranyóra), mert az emlékiratokat publikálásuk előtt sokan használták forrásként. Köztük az S.E. Ambrose is, az elitalakulat című könyv szerzője, aki cserébe előszót írt ehhez a kiadványhoz.

Összességében ez egy alapmű annak, aki a második világháborús páncélos hadviselés után érdeklődik, mert rendkívül érzékletes képet fest arról, hogyan is lehetett egy páncéloshadosztályt harcképes formában tartani. A tizenhétezer fős amerikai páncéloshadosztályból, több mint tízezer ember semmi mást nem csinált, csak szállított, szerelt, raktározott, főzött és egészében ellátta a másik hétezret, hogy azok harcolni tudjanak a gépesített háború követelményei szerint. Neki állít emléket ez a könyv, a nem harcoló háttereseknek, akik nélkül nem vívhatták volna meg a nagy tankcsatákat.