Körülnéztem a szovjet memoárok piacán, olvastam jópárat magyarul is régebben, de azok még a kommunista cenzúra alatt íródtak és ez nagyban csökkenti az értéküket sajnos. Az angolul megjelent visszaemlékezések, meglehetősen széles választékot kínálnak a partizántól a tankvadászon át a lovastüzérig. Az első körben a használtan és olcsón beszerezhető könyvekből mazsoláztam, így került a birtokomba Evgeni Bessonov emlékirata. Egy leselejtezett könyvtári könyv Coventry-ből, érdekes végignézni a kölcsönzési pecséteket a megerősitett borítóval elátott könyv belső fedlapján. 2004 március 22.-től, 2011 november 24.-ig huszonöt alkalommal vették ki a könyvet. Ettől függetlenül, nagyon jó állapotban van, öt font huszonkilenc pence volt az ára, postázással együtt.
Bessonov egy igazi Moszkovita, egy 1923-ban született szakaszparancsnok, aki 1943-tól egészen a háború végéig szolgált a 35. Gárda Gépesített Dandárban. Több esetben, amikor a századparancsnokok kidőltek a sorból ő vezette a századát is, de hivatalosan soha sem léptették elő. Zászlóalja végig géppisztolyokkal felszerelt deszant alakulat volt, helytállásukért megkapták a gárda alakulat rangot, az idő nagy részében tankokra kapaszkodva támadó ékként szolgáltak. Evgeni nem volt szerencsés az előléptetések terén, viszont valami hihetetlen szerencséje volt a harcok során, kétszer sérült meg mindössze, pedig ha valaki az első vonalban harcolt, akkor az ő volt. Az első sérülésével nem is került kórházba, a másodikat pedig 1945 április 24.-én szerezte, de már május 12.-én visszament az alakulatához.
Az emlékiratokat hatvan évvel a háború után írta meg a szerző, ennyi idő múltán sokmindent másként lát az ember, sokat felejt. Mindezek ellenére, a szovjet katonák mindennapjairól hű képet fest a szerző. Néhány dolgot azért megmosolyogtam olvasás közben, a legfőképpen a Tigris tankokat. Bessonov mindösszer egyszer említ Párduc tankokat, illetve kétszer rohamlövegeket, minden más alkalommal Tigris tankok ellen harcoltak (nem számoltam, de vagy 70-80 darab Tigrist említett öszesen). Volt szerencsém magyar veteránnal beszélgetni a háborúról, neki a német hegyi csapatok voltak a vesszőparipája, akikkel együtt vonultak vissza. Emlékei szerint minden hegyivadász géppuskás volt, kivétel nélkül mindnek „villámgéppuskája” (MG34, MG42) volt, kétezren tartottak fel két szovjet hadosztályt. Hiába ezek a dolgok beleégtek az emberek agyába, ennyi év múltán teljesen érthető. Ugyanakkor jól látható, hogy a Tigris tankok, vagy a villámgéppuska milyen pszichológiai hatást gyakoroltak a katonákra. Az egyik wargame szabálykönyvben olvastam egy olyan szabályt, amiben a német játékos minden páncélosa Tigris modell a játékban, egészen addig, amíg a szövetséges játékos sikeres észlelés tesztet nem dob minden egyes tankra, sikeres teszt esetén cseréli le a valódi típusra a Tigris modellt.
Mindezekkel csak arra akartam rámutatni, hogy a memoárok hadtörténeti és haditechnikai szempontból fentartásokkal kezelendőek, ellenben a korszak hangulatát, illetve az akkor élt emberek látásmódját ezek adják vissza a legjobban. Bessonov öszintén leírja, hogy volt olyan időszak, amikor négy hónapig nem volt lehetősége ruhát váltani, és rengetegszer kellett megfenyegetnie a falusiakat, hogy adjanak ételt a katonáinak. Bessonov szerint ez még mindig jobb volt, mintha parancsba adta volna a ház átkutatását, mert akkor semmi sem maradt volna a háziaknak, így pedig csak „leadóztak” az élelmiszer készletükből. A kezdeti harcokban (ez neki 1943-at jelentett) többször volt kénytelen a saját szovjet fegyverén kívül egy zsákmányolt németet is magával cipelnie, mert azokhoz több lőszert tudtak zsákmányolni, mint amennyit a sajátjukhoz kaptak. Egyszer az egyik szovjet katona német sisakban indult rohamba, és ő tévedésből meglőtte a lövészárok harcban. Nem lett semmi következménye a dolognak, mert egy zsákmányolt német fegyverrel harcolt, így a golyó is „német” volt. Öszintén szólva a katonának se sok józan esze volt. A szerző egyébként rendkívül kedvelte a zsákmányolt német automata pisztolyát, mivel ő főleg irányított, sokszor nem is volt nála más fegyver. Összeségében teljesen véletlenszerűen volt felszerelkezve, egyáltalán nem említi, hogy német géppuskákat akartak volna használni, vagy hogy azok mennyivel jobbak lettek volna. Viszont azt többször leírja, hogy a látcsövét hátrahagyta, mert akadályozta a mozgásban, gyakorlatilag a pisztoly és a gyalogsági ásó volt a fegyverzete.
Érdekes olvasni arról a szimbiózisról, ahogyan a tankok és a hozzájuk rendelt gyalogság működött. A páncélosok szállították a gyalogságot, valamint fedezékül szolgáltak (támadásban mögéjük, tüzérségi tűz esetén alájuk húzódtak), télen menetben a motorháztető melegedő volt a desszentosoknak. Cserébe a gyalogság volt a páncélosok szeme és füle, illetve a védelmezője a német Panzerfaustok és Panzerschrekek ellen. Bessonov szerint tankok nélkül meztelenek voltak a csatában. A szerző olykor napokig volt előreküldött felderítő, három T-34-es és a rájuk felkapaszkodott gyalogság alkotta a csapatát. Az író megerősít jó pár dolgot amit máshol is olvastam már. Az első a szovjet gyalogság mániákus „földbe bújása”, addig nem lehetett enni-inni vagy pihenni, amíg be nem ásták magukat. A második a németek ódzkodása a közelharctól, illetve az éjszakai harctól. A szerző többször harcolt Vlaszov emberei ellen, külön kiemeli milyen fanatikusan védekeztek, a németek hozzájuk képest „jó futók voltak”. A szerző alakulata sokszor hetekig nem látta a saját tábori konyháját, helyszíni beszerzésből éltek, ellenük se nagyon működött az utánpótlási vonalaik elvágását célzó taktika. Személyes tapasztalatai szerint, a német légierő a háború utolsó napjáig rengeteget bombázta őket, saját vadászvédelmet csak elvétve kaptak, az ő szemszögéből a német légifölény a háború végéig működött. Sokat szerepel a könyvben az amerikai Studebaker teherautó, ezt is számtalan hadtörténeti szakmunka megemlíti, hogy az amerikai teherautók gépesítették a szovjet hadsereget.
Említésre méltó az a történet, amit Bessonov a saját szemével látott, igazi kommunista szovjet epizód. Egy légvédelmi alakulat ezredese részegen parancsba adta a gépi vontatású 37mm-es légvédelmi ágyúkból álló alakulatának (nyolc teherautó és nyolc löveg), hogy hajtsanak végre arctámadást egy beásott németek által védett falucska ellen. A tüzérek nagy sebességgel kihajtottak a nyílt mezőre, felállították a fegyvereiket és elkezdték lőni a német állásokat , azok meg szépen kértek egy tüzérségi zárótüzet az oroszokra, az alakulat egy percen belül megsemmisült. Erre megjelent a részeg ezredes, és parancsba adta Bessonovéknak, hogy támadjanak, részegen dülöngélve ordibált nekik, senki sem követte a parancsot. Az ezredes dühbe gurult és egy géppisztolysorozattal megölte az egyik desszantos szakaszparancsnokot, erre lefogták és elvitték, majd ment a haditörvényszék elé. Az alakulat női szanitéce pedig sírva, kúszva egyesével visszacipelt vagy öt sebesültet, miközben a németek végig lőttek rá.
Összeségében nekem tetszett ez a könyv, őszinte beszámoló egy idős veterántól aki megjárta a front poklát és szinte karcolás nélkül vissza is tért onnan. A szerencséje legendássá vált a háború végére, a közlegények mind az ő szakaszába kérték magukat, mert messze a legkisebb volt a vesztesége az összes egység közül. Bessonov hivatásos tiszt maradt, onnan is ment nyugdíjba, tartotta a kapcsolatot a volt katonatársainak nagy részével, illetve az osztálytársaival is, akikkel együtt végzett a háború kitörése előtt, a jegyzeteiből képet kapunk mint a tizenhat fiú osztálytárs további sorsáról, kilencen élték túl a háborút. Ugyancsak leírja a bajtársainak további sorsát is, így tulajdonképpen egy kis mintát kapunk a szovjet katonasorsokról, ha elolvassuk a könyvet.
