Egy újabb gyöngyszemre bukkantam, hála a Kindle digitális könyveinek. A papír alapú kiadvány több mint tizenöt fontba kerül, a digitális kevesebb volt mint három font, nagyon megérte. Ez a könyv tizenhat orosz veterán visszaemlékezéseit szedi csokorba, már a Szovjetunió bukása után készültek az interjúk. Egy bölcs kezdeményezés indult az interneten Oroszországban valamikor a kilencvenes évek végén „Én emlékezem” címmel. Elkezdték összegyűjteni a Vörös hadsereg veteránjainak visszaemlékezéseit, interjúkat kértek tőlük és ezeket az interneten publikálták.
A kötetet egyik szerkesztője Atrem Drabkin aztután lefordította ezeket angolra és elkezdte fegyvernemek szerint tematikusan kötetbe rendezni őket. Ezek közül ez a kötet az egyik, amelyik a gyalogsági túlélőkkel foglalkozik. A kötet háromszázhatvanhét oldalas és 2009-ben jelent meg először angolul. Drabkinnak az egyik szerkesztőnek, jelent már meg kötete a Pen and Sword kiadó gondozásában, The Red army at War címmel, ez az Images of War sorozat része, csakúgy mint az általam már bemutatott két kötet csak azok első világháborús és orosz polgárháborús képeket tartalmaznak. A szerzőnek van még két hasonló kötete a T-34 in action ami a páncélos veteránok interjúit tartalmazza, illetve a The Red Air Force at War Barbarossa and the Retreat to Moscow ami orosz vadászpilóták interjúit szedi csokorba. Sajnos az összes kötet különböző kiadóknál látott napvilágot, és ahány annyiféle méret és formátum.
A könyvben különböző életutakat ismerünk meg, az idős veteránok emlékezetében megmaradt, beégett képeket a Nagy Honvédő Háborúról. A szerkesztők jól válogattak, közlegénytől az ezredesig, a finn fronttól a japánok elleni 1945-ös harcokig mindenből kapunk ízelítőt. A legfontosabb tapasztalat amit leszűrtem, az az volt, hogy a veteránok túlnyomó többsége, legalább a négy év felét nem a fronton töltötte, ezért is tudták túlélni a háborút. Volt aki négyszer sebesült, volt aki a megszállt területeken ragadt, mert 1941-ben még nem volt elég idős a sorkatonasághoz, és csak azután vonult be, hogy a települése újra szovjet kézre került. A veteránok egybehangzó véleménye az volt, hogy nagyra értékelték a németek harci tudását, tisztelték a németek erejét. Volt olyan aki harcolt a finnek, a németek sőt még a japánok ellen is. Az egyik veterán visszaemlékezéseiben találtam egy érdekes részt: “Magyars were worse than Germans – harsh men and good warriors.”
Ugyancsak érdekes volt visszaolvasni a véleményeket a fegyverzetről, az SVT-40-est megbízhatatlannak találta az egyik veterán, mert egy kis piszoktól is beakadt, a Panzerfaustokat nagy számban használták a vörös katonák is, ha szert tettek rájuk, 1944-re már elfogadott volt az ellenség kezéből kicsavart fegyver használata. A híres német MG-34, MG-42 nem vonzotta őket, a géppuskások sem mondták, hogy le szeretnék cserélni a saját Maximjaikat, pedig volt olyan akit alapban ki is képeztek a német géppuskák kezelésére, sőt olyan is akinek az egységét német kézifegyverekkel szerelték fel először, és csehszlovák golyószóróval kezdte meg a harcot a németekkel.
A finnek elleni frontról szóló történetek csak megerősítették bennem a képet arról amit már eddig is tudtam, hogy a szovjet csapatok 1939-ben egyáltalán nem voltak felkészítve a téli háborúra, sőt hogy teljes legyen a szűklátókörűség, tilos volt a zsákmányolt fegyverek és felszerelések használata is. Tehát hiába látták és próbálták pl a suomi géppisztolyt, nem használhatták. Később persze a zsákmányolt fegyverek alapján gyártották le a saját PPS géppisztolyaikat. Az egyik utász visszaemlékezése szerint az egész zászlóaljnak sem volt egyetlen géppisztolya sem, a síléceiket, egyenként kellett a talpukra kötözni, ugyanakkor a finnek csak beleléptek a mai modern stílusú léceikbe és már indulhattak is. (Csak gondoljunk bele, amikor a síelő katonára rálőnek, és villámgyorsan fedezékbe kell vonulnia, de közben a lábára sílécek vannak kötözve.) Ugyancsak rávilágított a veterán, hogy a finnek nagy számban használtak a mai műanyag szánkóhoz hasonló, két ember által vontatható szánokat, a felszerelés vagy a sebesültek mozgatására, ugyanakkor az oroszoknak semmi hasonló felszerelésük sem volt, ha a járőr egyik tagja megsebesült kilométerekre az egységétől, akkor a derékig érő hóban lehetetlen volt visszajuttatni a biztonságos fedezékbe.
Több veterán szót ejt arról, hogy az egységében sok olyan katona volt, akik nem beszéltek oroszul. A kívülálló számára nagy egységes vörös áradat a valóságban egy színes nemzetközi haderő volt, muszlimok, zsidók, mongolok, kaukázusiak és még ki tudja hány náció. Az egyik visszaemlékező egy moldáviai veterán volt, a faluja 1939-ben Romániából átkerült a Szovjetunióba, majd újra Románia része lett és végül ismét szovjet fennhatóság alá került.
Az interjúk során minden katonától megkérdezték, hogy hogyan bántak a civil lakossággal, illetve arról is, hogy milyen volt együtt szolgálni a női katonákkal. Ezekre a kérdésekre általában pozitív válaszok vannak a könyvbe. A “frontfeleségek” intézményét mindegyikük megemlíti, a civil lakosság elleni atrocitásokról, csak hallomásból tudtak. Noha volt amelyik látott vörös katonát kivégezni, a civilek elleni viselkedése miatt. Úgy hiszem érthető, hogy ha részt is vettek ilyenbe azt nem fogják bevallani. Az igazsághoz tartozik, hogy szinte valamennyi interjú alany kapott tiszthelyettesi, vagy éppen tiszti továbbképzést a háború alatt, tehát fegyelmezett parancsnokok voltak, kitüntetésekkel, nem írástudatlan parasztkatonák valami eldugott faluból. Többen megemlítették a félelmüket a nemi betegségektől, illetve a hűséget az otthon maradt kedvesükhöz, ugyanakkor számos példát említenek amikor a tudatlan katonák metil alkoholt ittak a parancs ellenére, vagy az éhezés után nem bírtak parancsolni maguknak és a fokozatos visszaszokás helyett teletömték magukat, ezek a katonák mind belehaltak az önfegyelmük hiányába. A leírások alapján ezek az adott esetekben 5-10%-os veszteséget jelentettek az alakulatnak. A nagy számok törvénye alapján érthető tehát az atrocitások nagy száma is, az szovjeteknek milliós haderejük volt, ebből ha csak kis százalékuk, néhány ezer viselkedett emberi normáknak nem megfelelő módon az is rengeteg atrocitást jelent.
A kórházi ellátást, amiben szinte mindegyiküknek része volt, nagyon dicsérték. Az ellátmány mennyiségi és minőségi romlásáról mindegyikük beszámolt, amint elhagyták a frontvonalat, állandóan éhesek voltak, sokszor persze ott is, de a mindent a frontnak jelszó hatása érezhető volt. Egy Németországot is megjárt veterán azt írta, ott nem is volt szükségük a központi ellátmányra annyi élelem volt az elhagyott otthonokba.
Összességében azt tudom mondani, hogy a könyv nekem megért minden penny-t, olvasmányos, érdekfeszítő, gyakorlati példákkal támogatta meg azt a tudást amit eddig a szakkönyvekből szereztem. Tervezem beszerezni a páncélosokkal foglalkozó kötetet is, de azt majd csak papír alapon fogom tudni megtenni.
