Misa feszes vigyázban várta az ezredes válaszát, a gyors eligazításon nem várta el senki sem, hogy bárki is kérdéseket tegyen fel, pláne azt nem, hogy valaki módosító javaslatokat tegyen. Ha az a valaki egy kegyvesztett bukott cári tiszt, aki maga is egy büntetőszázadban szolgál, végkép nem jogosult kinyitni a száját. Néma döbbent csöndben álltak a tisztek, jól hallatszott a kinti csatazaj. Sztálingrádban soha sem volt csend, a városban percenként halt meg valaki, a németek töretlenül nyomultak előre. A romos gyárépületekben a szovjetek, minden méterért megküzdöttek, de a fasiszta hódítók egyre csak nyomták őket vissza. A Volgán túl nincs számunkra hely! Soha nem volt még igazabb jelszó a Vörös Hadseregben.
Pavlov ezredes belenézett Misa szemébe és azt mondta: Elfogadom az érveit hadnagy elvtárs, amint kirajzolódik a támadás fő csapásiránya, a második vonalból erősítést fog kapni. Ha igaza lesz, a páncélostartalékot is átvezényelem a Puskin utcán át. Ha viszont nem, a következő ellentámadást maga vezeti!
Köszönöm ezredes elvtárs! Örömmel! Misa gépies, színtelen hangon válaszolt, majd elindult vissza a szakaszához. Semmi veszítenivalója, mindig a büntetőszázadok mennek elől, ha viszont sikerrel jár, talán áthelyezik egy másik alakulathoz. Akárhogyan is, minden perc ajándék ebben a városban. Misa az ötvenes éveit taposta, a Sztálini tisztogatások során Szibériába toloncolták, aztán újra előszedték és beosztották egy büntető zászlólajba. Hadnagy lett, őrnagy volt, vagyis dehogy volt. Halálra ítélt fegyenc volt és az is marad ahogyan a dolgok kinéznek. Szakaszával két romos házat és a közéjük épített barikádot kellett megszállniuk, a vélhető német előrenyomulás útját itt kellett elállniuk. Harminchárom katonája volt, három kimustrált Lewis golyószóróval. Polgárháborús relikviák, de már az is nagy szó, hogy van fegyver meg lőszer. Misa abban bízott, hogy a németek nem az ő frontján fognak jönni, mert az utca teljes hosszában el volt torlaszolva, a tankok számára is áthatolhatatlan romokkal elzárt zsákutcába teljesen értelmetlen lenne benyomulni. Balra tőlük az egyik romos kétszintes házban látott két mesterlövészt elrejtőzni, mögöttük a kétszintes üzemben egy egész szakasz szovjet gyalogos fészkelte be magát, volt szanitécük, géppuskájuk, sőt még egy páncéltörő ágyújuk is. Darabokra szedve húzták fel az első emeletre, hogy a tankok felső gyengébb páncélzatát tudják lőni vele. Ilyen luxus az ő megbízhatatlan szakaszának nem jutott, neki is csak egy öreg Nagant revolver volt a teljes fegyverzete. Bezzeg a mozgó tartalékban maradt rajnak minden tagja géppisztolyokkal volt felszerelve, de ők másik zászlólajhoz tartoztak. A terepszemléjét hirtelen robbanások zavarták meg, a zárótűz első gránátjai az üres utcába csapódtak be, és lépésben kezdtek egyre közelebb robbanni, mindenki próbált a lehető legkisebbre összehúzódni, és lapulni amennyire csak tudtak.
Phil barátom dolgozta ki a csata tervét egy Rapid Fire gyári küldetés alapján, ez volt az utolsó alkalom nekem, hogy egy teljes szombaton keresztül zajló csatát játszahattam a klubban. Mi ketten lettünk a szovjetek, három másik klubtag irányította a német támadókat. A páncélos támogatás a harmadik körben volt esedékes, de sok múlott a kockadobásokon is, a németek két Pz-IV tankot kaptak, a szovjeteknek három T-34-es jutott. A német csapatok mind „veteran”-ok voltak a szovjetek „regular”-ok voltak, egy részük kényszersorozott „green” morállal. Az első védelmi vonalat jelentő romokat én kaptam, Phil a csapataival a második vonalban helyezkedett el. A két német játékos egy-egy szakasszal párhuzamosan támadtak, a harmadik játékos csak később érkezett és leváltotta egyiküket.
Philnek fixa ideája, hogy úgy játsza a Bolt Action-t, hogy kevesebb parancskockát adjon a játékosnak, mint ahány egysége van. Én ezzel nem értek egyet, mert így előfordulhat olyan eset, amikor rálőnek egy egységre és nem választhatja a „Down” parancsot. Márpedig arra, hogy az ellenséges tűzben valaki hasra vágja magát, nem kellett parancs, ment az magától. Mivel azonban a küldetést ő dolgozta ki, kevesebb kockánk volt, illetve az utánpótlás egységeit a HQ parancskockáival lehetett irányítani, amíg tizenkét incsre nem értek a szakaszok parancsnokaihoz, onnantól automatikusan a szakaszok alá tartoztak. Arra viszont nem volt szabály, hogy mi van, ha a szakaszparancsnok elveszik. Szóva ez a része a dolognak elég faramucin sikerült, sebaj megtapasztaltuk, hogy milyen. Volt még egy olyan szabály is, hogy az elején az egy-két figurás kis egységeket hozzá lehetett csapni a nagyobb rajokhoz, hogy így egy közös paranccsal tudjanak előremozogni. Ezzel sem voltam kibékülve, mert akkor meg minek a kevesebb parancskocka.
A szovjet első szakasznak az első vonalban kellett lennie, a másodiknak a másodikban, csak a büntető szakasz katonáit lehetett szabadon felrakni bárhová a szovjet térfélen. A németek két szakasza a vasúti töltésnél indult és kaptak egy teljes veterán szakaszt a nyolcadik körben. Szovjetként volt két szabadon feltehető romos útakadály, ezekkel le is zártam a jobb oldali utcát, hogy a német tankoknak a bal oldali felé kelljen kerülni, ide raktam a páncéltörő löveget, és a páncéltörő puskát is, Phil is erre az utcára állította be a saját lövegét a második vonalban. A játékot egy német tüzérségi csapással kezdtük, hullottak a „pin” jelzők a szovjet egységekre, a németek meg megkezdték a felfejlődést.
Folyt. köv.
