"Az istállóban megkezdtük a nyergelést. Tőlem a negyedik standban volt egy tartalékos tizedes, fiatal volt, ott volt a felesége olyan 3 éves forma kisfiúval, és az édesapja - akkor kb. 55 éves lehetett, látszott rajta, hogy valamikor huszár volt; a tartása, a járása megmutatta. Amikor a fia felnyergelt és a lovat kifordította a placc felé, azt mondta az édesapja:
- Fiam! Én 1914 augusztusában pont erről a helyről vezettem ki a lovamat. Megjártam Galíciát, részt vettem a lucki-áttörésben, megjártam a román frontot és Piavét. Az ezredünnepünk is a piavei ütközet napján volt, június 17.-én, 1917-ben.
- Mi sem magyar érdekekért harcoltunk, de ti sem. Arra kérlek, hogy ne törd magad azon, hogy valamilyen kitüntetést szerezzél! Gondolj mindig a családodra, a fiatal feleségedre, meg erre az édes kis fiadra! Majd ha hazajössz, nekünk te hős leszel.
Közben elérkezett a búcsúzás ideje, az öreg megcsókolta a fiát, a huszár elbúcsúzott a feleségétől és a kisfiától. Később odaszólt az édesapjának:
- Édesapám, ne aggódjanak! Lesz nekem magamhoz való eszem.
Bizony sajnos, Oberling Imre tizedes akkor ott, a 4. huszárszázad istállójában utoljára búcsúzott el az övéitől."
Részemről ez az év könyve, pedig nem is az idén adták ki, hanem még 2006-ban. Előre bocsájtom, igazi limitált különlegesség, levéltári kiadvány ötszáz darabot nyomtak belőle, könyvárusi forgalomba nem került. Ha valaki megkérdezi mit olvasnék szívesen jelen pillanatban, akkor a Magyar Királyi Honvédség a második világháborúban, illetve a városomból származó honvédek a témán belül. Meg is kérdeztem, hogy van-e valami szakirodalom a városból besorozott honvédekről, de sajnos nem tudtak ajánlani semmit. Tudni kell, hogy Mosonmagyaróvár, csakúgy mint Budapest, két településből lett összerakva és ez az összevonás 1939-ben történt meg. Ebből kifolyólag, háborús emlékművekből is négy van, mindkét világégéshez kettő-kettő. Ezeken mind szépen sorban olvasható az elesettek névsora, de semmi egyéb, se alakulat, se időpont semmi.
Weisz Ferenc könyve bizonyos szempontból megtévesztő, mert a címe alapján egy szakkönyv: Magyar huszárok a második világháborúban 1939-45. Ebből én legalábbis egy történész szakmunkára tippeltem, bevallom a hátlapot nem is olvastam el, csak begyűjtöttem a könyvet a városi könyvtár polcáról. Otthon néztem csak meg jobban, és akkor döbbentem rá, hogy ez egy háborús memoár. Rögtön előre is ugrott az olvasási listámon az első helyre, nem csalódtam benne, megérte előre venni a sorban. Mint hadijátékos tökéletes alapanyagra bukkantam, szakasz-század szintű akciók, nehézfegyverzet nélkül. Sorozott polgárkatonák helyett Weisz Ferenc egy jól képzett profi katona. Szakaszvezető, huszár, és egy igazi talpraesett, rámenős, belevaló srác. Dr. Somorjai Lajos egy nyafogó kis kölyöknek tűnik Weisz Ferenchez képest. Viszont reálisan a két ember és a két napló nem tehető egy súlycsoportba, mert a harminc feletti családapa helyben írta a naplóját, a huszárunk pedig vagy negyven év távlatából vetette papírra az ifjúkori emlékeit, hogy tisztelegjen a bajtársai és a huszárság emléke előtt.
Nekem nagyon tetszettek az apró csatolások a könyvbe, amik egy kis helytörténeti tudás birtokában rögtön közelebb hozták hozzám a szerzőt. Egyrészt a helyi Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár RT.-nél dolgozott, másrészt ismerte Habsburg Frigyes főherceget (a Monarchia szárazföldi haderejének volt főparancsnokát) és családját, aki az első világháború után 1920-ban Magyaróváron telepedett le családjával a megmaradt birtokain, és itt is halt meg 1936-ban. A könyv lapjain is mindig külön kiemeli, ha egy-egy katonatársa helybéli, vagy környékbeli, több tartalékos huszártiszt került ki a helyi Agrár Egyetem tanárai közül is. Van példa arra is, hogy a bécsújhelyi osztrák „szomszéd” segít neki, aki a német Heer soraiban szolgál. A neve alapján könnyen kitalálható, hogy Weisz Ferenc anyanyelvi szinten beszélt németül, ami szintén megszokott volt abban az időben Magyaróváron.
A nyilvánvaló helyi vonatkozásain felül, miért is jó ez a könyv? Egyrészt mert a szerző odafigyelt a részletekre, miután megélte a háborút, utána is követte és lejegyezte a katonatársai sorsát, még a hadifogságban is kereste azokat akikkel közös csatákat éltek meg, tartotta a kapcsolatot a túlélőkkel, és bizony sokszor szembe helyezkedik a történészekkel egyes kérdésekben, mert ő akkor és ott azt másképpen tapasztalta. Mai szemmel hihetetlen miket élt túl Ferenc, 1939-1945 között majdnem végig aktívan szolgálatban volt, 1941-től a Szovjetunióba, 1944-ben leszerel, majd újra behívták, hadifogságba esik és csak 1951-ben kerül haza! Tehát tizenkét évig tart neki a háború, vannak olyan orosz városok, ahol megszálló is volt, meg utána hadifogoly is. Több száz kilométert utazik lovon, több ezret vonaton az orosz pusztákon. Hadifogsága alatt összesen tizenegy táborban sínylődik. A fogsága élményei nincsenek benne a kötetben, csak kézirat formájában létezik egyenlőre.
Mint profi és jól képzett altiszt, rengeteg ütközetet bemutat, ezek kilencven százalékban partizánháborús összecsapások, mert Ferenc nem a nagy huszáralakulatokban (ezred) szolgált, hanem un. csatalovassági alakulatokban a gyalogos könnyű hadosztályok felderítő lovasságánál. Komáromba a 6/2-es felderítő osztályba vonult be 1939. február 2.-án. Mint az alakulat tagja, megszállási feladatokban vett részt, ami papíron könnyebbnek tűnik mint a frontvonal, gyakorlatilag mivel a partizánoknak jobb felszerelése volt mint a mi huszárjainknak, legalább olyan veszélyes dolog volt, mint a front. A leírásai alapján, a magyar huszárok jól szervezett modern lovasított gyalogság volt, mint a briteké 1918-ban. Mielőtt bárki megmosolyogná a magyar lovasságot a „tankos” világháborúban, a szovjeteknek is voltak lovas alakulatai és a németeknek is, nem volt ez annyira idejétmúlt fegyvernem, a megszálló-partizánháborúra meg szerintem az egyik legalkalmasabb alakulat volt, csak az aknavetőket nem kellett volna kispórolni a hadrendjükből. Meglepődve olvastam, hogy a golyószóróikkal foszforos lövedékeket használtak, és azzal gyújtották fel a szalmatetejű házakat, amikből az oroszok géppuskáztak. Akciókból nincs hiány a könyvben:
"De még nem is végzett, újabb három sebesült volt. Kis idő múlva mondták, Oláh Imre is meghalt, és mi akkor még egy métert sem tudtunk előre menni. Itt is az volt a baj, hogy a golyószórók nem működtek, de amikor letörölték az olajat, a golyószórók egyenként elkezdtek szólni. Aztán Verlig János, egy golyószórós hallgatott el örökre. Más vette pártfogásába fegyverét és tovább tüzelt. Talán egy kilométer mentünk előre, amikor Kmetti György is elesett. Kis idő után még három sebesült lett. Szegény doki abban a hófúvásban és hidegben alig győzte a kötözést. Toszt főhadnagy közben kiadta a parancsot: a halottakat egy szánkóra, a sebesülteket meg el kell osztani 3 szánkóra!
Weisz Ferenc 1943-ra olyannyira kiég és megcsömörlik a háborútól, hogy kommunistagyanúsnak minősítik, lázadó magatartása miatt. Ferenc megtanul ruszinul, ukránul, oroszul, megtalálja a hangot a partizánokkal is, a németekkel, de a saját tisztjei közül bizony nem mindenkivel sikerül. A honvédség és a tisztikar visszásságait nem hagyja szó nélkül. Szívszorító, ahogyan leírja a zsidó bajtársai lefegyverezését 1940-ben:
"Kis idő múlva Dombóról is megérkeztek a zsidók, voltak vagy harmincan. Akkor még megvolt a rendfokozatuk. Volt köztük főhadnagy meg százados is. Mikor odaértek, a mieink is besorakoztak hozzájuk. A zsidó százados vezette őket gyalog. Nem tudom, hogy azok akik Dombóról jöttek, kaptak-e valami hideg élelmet, azt tudom, hogy a mieink el lettek látva kétnapi élelemmel. Mikor a menet elindult, szabályosan sírtak. 1941 nyarán találkoztam Mosonmagyaróváron civil ruhában és katona sapkában Simai Miklóssal. Letisztelgett, mint egy honvéd. De én azért rendesen, zászlós úrnak szólítottam, nem sokat tudtam vele beszélni, mert azt mondta, hogy nekik szigorúan meg van tiltva, hogy katonával beszéljenek. Azután nem tudom, hová lettek."
A könyv lapjain megelevenedik a keleti hadszíntér teljes brutalitása, és abszurditása. A német szövetségessel való felemás viszony, felbukkannak a szovjetunióban ragadt volt magyar nagy háborús hadifoglyok, de volt olyan magyar nő, aki az orosz ex hadifogoly férjével költözött Ukrajnába, helyiként köszöntötte és jól összebarátkozott a magyar huszárokkal, aztán meg elárulta őket az oroszoknak. De olvashatunk történetet orosz partizán lányról is aki egyességet ajánl a magyaroknak egyfajta meg nem támadási szerződést, ami teljes zavartalan időszakot hoz mindkét félnek. Aztán két héttel később a váltásnak beérkezett német szakaszt az utolsó szálig felkoncolták, a partizánok az első éjszakán. Hihetetlen hullámvasút ez a könyv, megint bebizonyosodott, hogy az élet nagyobb és tehetségesebb drámaíró mint bárki az emberek közül.
