Xanthipposz a spártai hadvezér, kíséretével egy alacsony domb tetejéről szemlélte, az alant menetelő karhágói sereget, gallok, hispánok, spártaiak, libiai és numid harcosok, baleári parittyások, pun lovasok és persze harci elefántok. A büszke szálfa termetű zsoldos, mosolyogva fogadta az üdvözléseket, mellvértjén megcsillant a nap, görög sisakját a hóna alá szorította, övén kard és két tőr függött. Tiszta, fegyelmezett, puritán harcos benyomását keltette, semmi arany, ezüst vagy egyéb cicoma. Elégedetten szemlélte a csapatait, egy harcra kész test részei, gondolta. A fej pedig egy igazi régi vonalas spártai harcos, a háromszáz hős méltó utóda Xanthipposz. Úgy érezte elérte élete tetőpontját, sorsdöntő csatát vív, egy egész birodalom sorsa van a kezébe, erre rendelték őt az istenek. Karthágóban, mindenki imába foglalta a zsoldosvezér nevét, még nem is csatázott, de már hősnek kijáró tisztelet övezte. Megregulázta az Adysnál csúfos vereséget szenvedett punokat, új erőt öntött beléjük, vissza adta a hitüket, egységes harcra kész sereget kovácsolt belőlük. Még a szenátus harci kedvét is sikerült feltüzelnie, ami pedig nagy szó.

Magabiztos fellépése, a kemény kiképzés, és szilárd hite amelyet a karthágói lovassági fölénybe vetett, meghozta a gyümölcsét, a serege készen állt. Tizenkétezer gyalogos, ebből négyezer zsoldos, ugyancsak négyezer lovas valamint száz harci elefánt sorakozott fel a rómaiak ellen. Regulus konzul keservesen meg fogja bánni a gőgjét, a punok roppant erővel fogják a földbe taposni, a barbárokat. Xanthipposz és a többi görög is a punokkal rokonszenvezett, a görögök és föníciaiak, nagy múltú kultúrnépek, nem úgy mint ezek a feltörekvő erőszakos  latin barbárok. Pürrhoszt se bírták igazán megverni, őt se fogják az már biztos. Egy egész ökröt áldozott fel, mielőtt kiadta a parancsot az indulásra, egészséges volt a mája, az előjeleket kedvezőnek mondták a papok.

Abdosir fájdalmai ellenére is kijött, hogy lássa a sereget csatába vonulni. Bal karját felkötötte az egyiptomi orvos, homloka is be volt tekerve, egy kardvágás sebezte fel. Jobb lábára még sántított, bottal járt, de szerencsére a parittyalövedék csak zúzódást okozott, és nem törést. Adysnál a rómaiak hajnalban két oldalról ütöttek rajta a táborukon, és bár Hamilkár a fővezér zsoldosaival visszaszorította az egyik légiót, a másik oldalba kapta őket és szétverte a karthágóiak utolsó harcképes csapatát. Abdosir kevés híján odaveszett, amikor a latinok lerohanták a tábort. Még mindig az orrában érezte az égő tábor bűzét, a szája megkeseredett az emlékektől. Minden felszerelése odaveszett a táborba, a gall rabszolgáját megölték, a két római testőre még most is az ágyat nyomja, a végén mindenüket elhányva futva mentették az életüket. Abdosir nem győzte dicsérni az előrelátását, hogy a két renegátot maga mellé vette, Romulus pajzsában fúródva öt hajítódárdát számolt, Remus úgy nézet ki a csata után, mint akit vérben fürösztöttek. Most meg úgy fekszik az ágyában, mint egy egyiptomi főúr a temetésén, csak a szeme látszik ki a kötések alól. Ha nincs a pun nemesi lovasság rohama, mind ott maradnak.

A vesztes csata után a karthágóiak békét kértek a rómaiaktól, de a gőgős konzul olyan megalázó feltételeket szabott, hogy a szenátus inkább a harc folytatása mellett döntött. Ekkor érkezett meg a spártai zsoldosvezér hoplitái élén Karthágóba, a szenátorok rögtön megbízták a sereg vezetésével. A nép megelégelte a botcsinálta pun nemesi vezéreket, Xanthipposz eszményi megoldásnak tűnt mindenki számára. Nem is kellett csalódniuk, a görög nagyon értette a dolgát, orvérzésig gyakorlatoztatta a seregét. A pun papok mind győzelemért könyörögtek, a nemes családok elsőszülött fiaikat áldozták fel Baal szent tüzében, hogy az istenek támogassák a város harcát a túlélésért. Minden reménységüket és pénzüket a görög vezérbe és seregébe fektették.

Abdosir hirtelen megpillantotta a pun lovasok élén új barátját az ifjú tisztet Hamilkár Barkaszt. Noha atyját jól ismerte, a fiúval csak az előző vesztes csatában találkozott, amikor a hozzá hasonló menekülők életét egy jól irányzott lovasrohammal mentette meg. Az üldöző rómaiakat az ifjú Hamilkár pun lovasaival szétszórta és ezzel elég időt adott Abdosirnak és társainak a menekülésre. Hamilkár mesterien fedezte a visszavonulást, sok jó polgár köszönhette neki az életét. A szenátor két rabszolgalányt ajándékozott hálából Hamilkárnak. Felesége sokat morgott a veszteség miatt. Azzal érvelt, hogy azt pletykálják az ifjú Barkasz jobban kedveli egy bizonyos numid herceg társaságát, mint a rabszolgalányokét. Abdosir azonban semmi esetre sem akarta megsérteni a tisztet akinek az életét köszönhette, különben meg tőle akár a kecskéket is kedvelheti Hamilkár. Tartozik neki egy élettel, és kész. Jobb karjával elkezdett integetni, botja a földre esett, meginogott. Szerencsére az új hispán szolgája mellé lépet és megtámasztotta. Hamilkár észre vette, és visszaintett.

Sok szerencsét barátom! Győzzétek le a római kutyákat, vesszenek a barbárok!

Egy újabb epikus csatát játszottunk újra, klasszikus csatarendek, három elefánt és hat lovas egység a karthágói oldalon, és egy tehetségtelen római konzul csatarendje a másikon. Ennek ellenére az első játékban rómaiként hét a kettő ellen nyertem! Négy parancskártya a hat ellenében, de indításnak két Line Command lap, amivel gyakorlatilag a teljes egymás mellett álló római sereggel sikerült egy hexet előremozognom, mindkét körbe. Így szellősé téve a csatarendet az elefántrohamok ellen. Vért izzadtam, mire leöltem a hat bestiát, volt amikor egymást taposták a dögök rémületükbe. Öt körön keresztül nem volt lapom középre, az elefántok meg egyre csak taposták az egységeimet. Hozzá kell tennem, az öcsémnek nagyon nem sikerültek a dobásai amikor a támadást dobta, viszont briliánsan gurított amikor a járulékos veszteségre dobott.

Egy rövid kávészünet után térfelet cseréltünk, de a kockák ezután is nekem kedveztek hét az öt arányban nyertem karthágóiként is, egy nyamvadt elefántrohamot bírtam összehozni, könnyű velitesek ellen, nem dobtam találatot két kockával, bezzeg a velietsek két kockával dobtak két találatot és elveszítettem mindkét hasábot! Veszteség nélkül leölte egy teljes egység elefántomat. A lovassági fölényemmel, meg a közepes lovassághoz rendelt vezérekkel sikerült kivívnom végül a győzelmet a szárnyakon.

A spártai zsoldosvezér fényes győzelmet aratott a rómaiak felett, a gőgös konzult fogságba ejtették, soha nem látta viszont Rómát, pun fogságban halt meg még a háború vége előtt. Xanthipposz nem csak jó hadvezér volt, hanem egy bölcs ember is, a csata után felmarkolta a neki járó zsoldot és szépen elhajózott, nem keveredett bele a punok belső harcaiba, és a rómaiakat sem haragította magára. A maradék rómaiakat a flotta kimenekítette, majd hazafelé megint megütköztek a pun hajóhaddal. Sikeresen szétverték a karthágói köteléket, hogy azután egy hatalmas viharban hullámsírba vesszen a túlélők nagy része. A következő csatát már újra Szicíliában vívjuk, Panormus mezején lesz az első pun háború utolsó nagy csatája. Abdosir és az ifjú Barkasz számára a római békekötés sem hoz majd nyugalmat, hiszen rögvest újra halálos veszedelem fogja fenyegetni Karthágót Afrikában, amikor a saját kifizetetlen zsoldosai lázadnak fel ellene.