Ismét szükségét éreztem egy kis megújulásnak, ezért úgy döntöttem górcső alá veszek egy olyan korszakot és hadszínteret, amelyben nagy potenciát látok. Egyrészt már két magyar hadijátékos-blogger kolléga is foglakozott a japán hadsereg 20mm-ben történő megépítésével, Kvadász itt, és Zirrian itt, ami ugye ugyanaz a sereg, de a téma ettől még jó. Másrészt még adós vagyok a Bolt Action Brit és Japán seregkönyveinek bemutatásával. Ez így egy kézenfekvő felvezetése a témának, arról már nem is beszélve, hogy két burmai brit veterán visszaemlékezéseit is elolvastam, így azokat is hozzá tudom kötni a témához.
A második világháborúban gyakorlatilag minden létező terepen harcoltak a felek, így érdemes ezzel kezdenünk az ismerkedést, annál is inkább mert hadijátékosként magunknak kell csatateret építeni a játékhoz. A köztudatban Burma egy nagy összefüggő dzsungelország, holott a valóság már nem is állhatna távolabb ettől. A tengerparti Arakan járás, és nagyjából a déli része az országnak, egy mezőgazdasági művelés alatt álló régió. Rizsföldek és apró falvak mindenfelé, pálmafákkal tarkítva, az esős monszum időszakban ezek a földek igazi mocsárrá váltak. Különösen a háború idején volt ez így, amikor a lakosság elmenekült és nem művelték a területet, hamar benőtte a nem ritkán másfél méteres helyi fű. Csakúgy mint a dzsungelben itt is, a járművek csak az utakon tudtak mozogni, ellenben a fegyvereiket tudták használni a rizsföldek felett, és a magasságuk révén jobban átlátták a terepet, tehát volt létjogosultsága a használatuknak. Meiktila és Mandalay körül viszont hatalmas sík füves területen folytak a harcok, 1945-ben a szövetségesek remekül ki tudták használni a páncélos fölényüket, néhány onnan származó fotó akár Észak-Afrikában is készülhetett volna. Északon a folyóvölgyek voltak az igazi fedett terep, ezen a vidéken harcoltak a Chindits csapatok 1943-44-ben, az erdők nagy része azonban itt sem volt összefüggő dzsungel, sok helyen alig volt aljnövényzet, és az esők idején itt is mocsárszerű sárban kellett gázolniuk a katonáknak.
A frontvonal Burma északi és észak-nyugati határán húzódott, ez a dombos vidék volt, az igazi dzsungelország. Itt kellett átvágniuk magukat a csapatoknak, utakat építeni, és megküzdeni a természettel. Ezen a terepen felértékelődtek a kis kötelékek, nem is beszélhetünk frontról, erődített támaszpontok és menetoszlopok háborúja volt ez. Ideális terep egy Bolt Action rendszerű skirmish játékhoz. Az utak teljes hiánya kizárta a járművek használatát, a nagy csapatokat nem lehetett rendesen ellátni, így szakasz-század-zászlóalj méretű egységekkel operáltak. A nagy ormótlan rádiók cipelése extra erőfeszítést igényelt, sokszor meghibásodtak, a dombok és a növényzet leárnyékolta őket, ezért legtöbbször minden támogatásáról le kellett mondaniuk az egységparancsnokoknak. A légi, tüzérségi és páncélos támogatása hiánya tette ezt a frontot a gyalogoskatona háborújává, sokszor még szakasz szinten is olyan önállósága volt a tiszteknek, ami más frontokon elképzelhetetlen lett volna. A brit törzstisztek a parancsnokságon Delhibe, nem értették hogyan lehet ennyire fontos és nagy jelentőségű egy-egy század szintű összecsapás. Őket a szokásos fegyvernemeket felvonultató, hadosztályokat mozgató hagyományos harcmodorra képezték ki. Azt meg végkép nem érték fel ésszel, hogy a hadjáratok sikerét a közelharci szinten megvívott apró összecsapások döntik el. A japánok harcmodora, kombinálva a terepviszonyokkal viszont ezt diktálta.
A résztvevő csapatok nemzetisége és színkavalkádja szintén egyedi tulajdonsága ennek a hadszíntérnek. A brit birodalom lakossága itt teljes erőbedobással felvonult: indiaiak, gurkák, Kelet és Nyugat-Afrika gyalogosai és persze a fehér britek, rajtuk kívül voltak még kínaiak és amerikaiak, nem is beszélve a helyi burmai törzsek harcosairól. A japánok is próbálkoztak ütőképes szövetséges alakulatok szervezésével, főleg az indiai hadifoglyok soraiból, de ezeknek csekély hasznát vették. A gurkákból csak a fiatal korosztályokat tudták besorozni, mert a harcedzett idősebb korosztályok már mind máshol szolgáltak 1942 elejére. Az afrikai katonákat gyakorlatilag teljesen elszakították a szeretteiktől, hiszen kevesen tudtak írni-olvasni közülük, és hazautazásra sem volt lehetőségük az egész háború alatt. Elvitték a fekete embert harcolni a sárga ellen, azért a földért amit a fehér az indiaitól lopott el. Nem csak az amerikaik intézték így a háborúikat (Vietnám). Churchill kormányzatának jó mélyre kellett kotornia, hogy a rendelkezésre álló emberanyagból ide is kiállítson egy ütőképes hadsereget. A németek végig pénzelték az afgán törzseket akik így lekötöttek, közel negyven harcedzett zászlóaljat az indiai-afgán határon, gyakorlatilag a teljes háború alatt. Az is igaz, hogy nagyon nem kellett őket bujtogatni, évszázados hagyománya volt arrafelé a határcsatáknak. Az amerikaiak támogatták a kínai nacionalistákat, ezekből össze is jött két használható hadosztály aki harcolt is, viszont volt még vagy nyolc amit a japánok még 1944-ben a vereségeik közepette is képesek voltak teljesen szétverni, két hadosztállyal. A szövetségesek mindent megtettek helyileg amit lehetett, hogy a terepviszonyoknak megfelelő taktikával kiképzett egységeik legyenek, a Chindits és a Merill’s Marauders jó példa erre. Ez utóbbiak talán kevésbé ismertek a brit Chindits egységek sikerei nyomán az amerikaiak is szerveztek egy háromezer önkéntesből álló egységet, az alakulat tagjait nagyrészt a Karibi Védelmi Parancsnokságtól jöttek át, mind dzsungelharcra képzett katonák, voltak egyéb önkéntesek is köztük Gualdalcanal veteránjai, és akadtak köztük foglyok a katonai börtönökből, pont úgy mint a Piszkos Tizenkettőben. Folyt. köv.
