Lassan szokásunkká válik, hogy havonta egyszer Tatabányáról meg Mosonmagyaróvárról elindulunk, hogy végül a győri Sas és Kos klubban, megvívjunk egy-egy Memoir 44 vagy TGW csatát. Ha igaz legközelebb talán összejön egy hat játékosra szabott bajvívás is. Januárban a Games Dayon-már bejáratott négy fős TGW csatát játszottuk, a tankok első bevetését. Mivel aznap a Győri Szerepjátékosok rendes éves nosztalgia találkozóján gyűltünk össze, sikerült oda-vissza lejátszani a csatát, az egyik alkalommal a németek nyertek, megállították az első brit tankokat! Nagyon fordulatos küzdelmet produkált az a nap is, de a legutóbbi amerikai partraszállás négy főre igazi gigászi 5 órán át dúló küzdelmet hozott. A klub igazán remek hátteret ad, a játékhoz, Győrben központi helyen van pár perc sétára a vasút és busz állomástól, büfével, nagy asztalokkal természetes fénnyel, csak ajánlani tudom.
A játék partraszállási térképei közül szerintem a Utah az ami a legnagyobb kihívást jelenti támadóként. Az oka az, hogy maga a partraszállás a jobb oldalon zajlik, középen túlságosan messze van a part, a bal szárnyunkon pedig csak a Pointe-do-Hoc van aminek elfoglalása egy győzelmi pontot hoz, az ott lévő üteg megsemmisítése újabb kettőt, viszont a part teljes kontrolljáért járó újabb két pontért megint csak nagyon messzire kell előre törni. Úgy jött ki a lépés, hogy ezt a szakaszt én kaptam, de most mint német védő. Mind a három másik játékos hat kártyából játszott, nekem csak öt jutott, ebből rögtön az egyik az elejétől teljesen hasznavehetetlen volt, a dig-in lapot kaptam, amivel négy gyalogos egységet lehet beásni, németként viszont minden gyalogosom már az elején be van ásva, tehát nincs igazán kire-mire elhasználni ezt a lapot. Az utánpótlás dobásaim viszont elég jól sikerültek, és ütemesen csordogáltak az egységeim a part felé. Szépen felsorakoztam három egységgel (köztük a két Supported Armour zászlóaljammal), hogy egy erőteljes támadással kapjam oldalba a beásott egységeimet lassan felmorzsoló amerikai egységeket, amikor ellenfelem kijátszott egy Air Power kártyát, és szépen végiglőtte az úton felsorakozott támadóimat. A sérült és kimozdított egységeim ezek után már nem voltak képesek egy összehangolt támadást végrehajtani, elaprózva tudtam csak velük támadni. Pointe-do-Hoc-on végül sikerült felmorzsolnom a támadó rangereket, a szikla egyszerűen kiürült, nekem túl messze volt, nem volt kapacitásom elérni, az ellenfelem pedig belefáradt a felőrlő harcokba. Volt egy pillanat amikor az utánpótlásként kapott ejtőernyősei landolhattak volna a sziklán, de máshova dobta le őket. A legnagyobb szerencsém az volt, hogy amerikai ellenfelem egyszerűen nem bírt utánpótlás egységet dobni a kockáival, körönként hat kockával dobott és szinte soha sem sikerült neki csillagot dobnia, csillag nélkül viszont nincs extra egység. Ezért szép lassan felmorzsoltam, itt látszik a végső kép a partszakaszról:
Ami az Omaha partszakaszt illeti, arról csak ködös-távoli csatazaj szerű emlékeim vannak, volt pár momentum ami azért megmaradt bennem. A három Finest Hour kártya kijátszása volt az egyik ilyen emlék, a harmadiknál már koppant a fejem az asztalon. Ez a lap azon felül, hogy a szerencsés kockadobással párosulva csatadöntő lap lehet a normál játékban, ad még egy brutális csavarta a játéknak, ez pedig nem más mint a dobott pakli újrakeverése. Nálunk ez egy háromszoros bumeráng effektust produkált, az első amerikai kijátszás után volt egy német, majd ismét két amerikai kijátszása a lapnak. Szerencse terén a német kollégámat sem kellett félteni, D-Day Landings játékaim során először láttam Tigris tankot mint utánpótlást bejönni a térképre, sajnos lövéshez már nem jutott. Végül sikerült megtartanunk mind a hat partot a saját uralmunk alatt, és német győzelem született. Összességében remek játék volt, remélem legközelebb megleszünk hatan és berakhatjuk az ejtőernyősöket harmadik térképnek.
