Hangok az 1914-es csatamezőkről, 1914: Voices from the Battlefields. A könyv címe egy kicsit félrevezető, mert a szerzők a brit BEF harcaira fókuszálnak az adott évben, ezért 80%-ban brit visszaemlékezések részleteit olvashatjuk, és őket kiegészítve német naplókat forrásokat is idéz a két író-szerkesztő. Tehát aki más nemzetek katonáira kíváncsi, az ne ebben a könyvben keresgéljen. Akit viszont a britek érdekelnek, az nagyon jól jár, mert a könyvben idéznek minden vonatkozó memoárból, tehát egyfajta tartalomjegyzéknek is felfogható a kötet. Nekem adott is vagy 2-3 órányi kutatómunkát, a forrásjegyzék, volt néhány katona a szerzők közül akik regényes életükkel alátámasztották a véleményemet: Az Élet a legnagyobb regényíró.
A könyv sorra veszi az összes lelkesítő hősies momentumot a háború első öt hónapjából. A Mons-i csatát, a Néry affért, a Le Cateau-i ütközetet, majd jön a Marne-i és az Aisne-i csata, a versenyfutás a tengerig ütközetei, az első csata Ypres körül, majd a karácsonyi barátkozások. Közben persze egy fejezet erejéig kitér Churchill akciójára is, aki tengerészeti tartalékból küldött át egy egész hadosztályt Antwerpen védelmére. Rengeteg nagyszerű rögtönzés történt ebben az időszakban, ami méltán lelkesítette az akkori Antant közvéleményt. A franciák taxikon szállították a csapataikat Párizsból a frontra, a britek viszont az emeletes buszaikat küldték át a seregbe belépett önkéntes autóbusz vezetőikkel, hogy a csapatszállításokat meggyorsítsák szintén Antwerpenben. A tehetősebb gentlemanek tartalékos tiszti rangban csatlakoztak privát autóikkal a sereghez. Önkéntes nőkből szerveztek egészségügyi alakulatot magánemberek, köztük voltak olyan lázadó szüfrazsettek, akik korábban motorkerékpárokkal versenyeztek és előbb motoros futárként, majd mentőautó vezetőként dolgoztak. A belga Minerva páncélautók portyázásai a német ulánusok ellen, megihletik a kezdő brit légierő egyik tisztjét aki luxusautókra gépfegyvereket és kazánlemezeket szerelve kezd portyázni, közben tengerészek is érkeztek akik könnyű hajóágyúikat vasúti kocsikra építve támogatták a belga erődök harcát többek között a Monarchia Skoda lövegei ellen. Ezek az emberek mind tudták, hogy rendkívüli időket élnek és rengeteg naplót és levelet írtak, amelyekből temérdek dolgot lehetett kiemelni. Az idézetekhez tartozó nevek olykor egészen meglepőek.
Az első akiről a könyv alapján szereztem tudomást Thomas Burke, a brit tiszt szerintem egyedülálló kuriózum, mert szolgált 1914 előtt a Kaiser hadseregébe is, majd hivatásos brit tisztként harcolt ellene is. Rögtön az első harcok után írt egy 196 oldalas értekezést a két hadsereg összehasonlításából és nyomban ki is adatta 1914-ben, le is tudtam tölteni az egyik online archívumból.
A második egy egész csoport német tiszt akiken megakadt a szemem a szövegben: Martin Gareis géppuskás hadnagy, akiből később Hitler tábornoka lett, több gyalogos hadosztálynak is volt a parancsnoka. Heinrich Kircheim Jager hadnagy súlyosan megsebesült a BEF elleni ütközetben 1914 augusztus 24-én, de felépült és később a híres DAK tábornoka lett. Későbbi parancsnokához Rommelhez hasonlóan megkapta a Pour le Mérite az Első Világháborúban és a Lovagkereszt kitüntetést a Második Világháborúban. Wilhelm Bittrich zászlós is ekkor ütközött meg először a britekkel, akikkel majd mint Waffen SS parancsnok ismét szembe kerül 1944-ben Arnhemben. Adolf Hitler is részt vett a harcokban a britek ellen 1914 végén az első Ypres körüli csatákban, sőt vele egy ezredben ott volt Rudolf Hess is, bár valószínűleg nem ismerték egymást akkor még.
A következő nem mindennapi tiszt ismét egy brit, Elkington alezredes. Le Cateau-nál 1914 augusztus 26-án heves csatát vívtak a BEF erői a németekkel, majd visszavonultak a túlerő elől. A gyalogság egy része elcsigázva St Quentin-be vonult vissza, a stressz, a fáradtság, valamint a zűrzavaros helyzet azt eredményezte, hogy a helyi polgármester kikövetelt egy aláírást a két vezető brit tiszttől, miszerint kapitulálnak a németek előtt, mert a harchoz is kimerültek a csapatok, de a további visszavonulásra sem képesek. Közben egy brit lovas őrjárat érkezett a városba, ennek vezetője egyszerűen nem fogadta el a megadást. Tom Bridges őrnagy, a helyi játékboltból vett hangszereken kezdett el zenélni, és körbe masírozni a főtéren, ezzel kiszakítva a katonákat az apátiából. A határozott fellépés és motiváció hatására sikerült mindenkit visszavonni a városból, senki sem adta meg magát. A két vezető egyike volt Elkinson, akit az eset miatt megfosztottak a rangjától és kiraktak a hadseregből, az ötven éves viktoriánus úriember, ezt nem fogadta el. Belépett az idegenlégióba és a németek ellen harcolva elnyerte a két legmagasabb francia érdemrendet ami a bátorságért adható a Médaille Militaire és a Croix de Guerre kitüntetettjeként került súlyos sebbel kórházba. Ezek után leszerelték a légióból és V György brit uralkodó megbocsájtott neki és visszahelyezte a rangjába. Érdekes tény még, hogy Elkington egyik alárendeltje a St Quentinben történt események során nem volt más mint a későbbi Bernard L. Montgomerry tábornagy.
A könyv végig veszi az 1914-es harcok összes jelentős momentumát, köztük a Viktória Keresztek elnyerésének epizódjait is. Mivel nekem megvan a kitüntetések történetének 1914-re vonatkozó kötete, ezért párhuzamosan olvastam a két könyvet. Az egyik kitüntetett különösen érdekes, egy lovastiszt aki az ikertestvérével szolgált a brit seregben. Francis Octavius Grenfell a 9. lándzsások kapitánya, a búr háború veteránja, igazi lovaskatona volt, gazdag fontos család sarja. Ikertestvérével a lovaspóló és a lóverseny sport fenegyerekeiként tartották őket számon, összesen tizenöten voltak testvérek, ebből kilencen voltak pólójátékosok! A fivérek jól ismert alakjai voltak a felsőbb társasági életnek Londonban csakúgy mint Indiában. Több nemzetközi lovaspóló bajnokságot nyertek a csapatukkal, még az USA-ban is. Francis családi kötődései a fegyveres erőkhöz nagyon erősek voltak: admirális nagyapa, tábornagy nagybácsi, az egyik bátyja a lovasságnál a dervisek elleni csatában halt hősi halált. Három fiútestvére is elérte később az alezredesi rangot a seregben. Francis két hőstettet is végrehajtott egy nap, először egy öngyilkos lovasrohamot vezetett egy német üteg ellen, majd segített kimenekíteni egy bekerített saját lovas üteget a németek orra elől, közben megsebesült, de barátja Westminster hercege a saját Rolls-Royce autójával mentette ki, és vitte el a francia irgalmas nővérekhez akik ellátták a sebeit (Most komolyan, mintha a Három testőrt olvasnám, csak ez valóban megtörtént.). A herceg mint önkéntes tiszt vonult be a sereg mellé a saját autójával, ahogyan azt akkoriban az erkölcsi kötelesség diktálta. Francis közeli jó barátja volt egyébként Winston Churchill is, aki szintén szolgált korábban mint lovastiszt. Kórházi lábadozása során kapta a hírt a kitüntetéséről is, meg ikertestvére haláláról is. Francis nem bírta feldolgozni testvére elvesztését, keresni kezdte a halált, 1915-ben gyalogos szolgálat közben esett áldozatául az első német gáztámadást követő harcoknak.
A számtalan megtörtént eset amit a könyv felsorol, egyfajta gyöngysor, a történelmi idővonalra felfűzött beszámolók hosszú sora. A mozgó háború annak minden romantikájával, rögtönzéseivel és persze véres brutalitásával. 1914 végére megérkeznek a gyarmati csapatok is, a franciáknál a Marokkói csapatok kerülnek bevetésre, a briteknél az indiaiak ők is kiérdemelnek két Viktória keresztet. Mivel az egész küzdelem friss és új volt még 1914-ben több mint negyven évnyi béke után, mindenki részletes beszámolókat írt, 1915 vagy 1916-ban már sokkal fásultabbak voltak az emberek, és a háború is monoton, megszokott vérfürdővé vált a nyugati fronton, fele ennyire sem mozgalmas azokat a naplókat olvasni.
A kötet szerkesztői külön gondot fordítottak arra, hogy akiről csak lehetett képet is mellékeltek, így nem csak hangok hanem arcok is szerepelnek a kötetben a csatamezőről. A karácsonyi leárazások során vett könyv, messze beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.
