Emilio Lussu olyan írója az olasz irodalomnak, mint nekünk Somogyvári Gyula (Virágzik a mandula, Ne sárgulj fűzfa). Lussu 1914-ben diplomázott jogból, 1915-től szolgált a Doberdón, majd 1916-ban áthelyezték a szardíniai brigádot az Asiago fennsíkra, az Osztrák-Magyar Trentó avagy a dél-tiroli offenzíva megállítására. Az ekkor szerzet élményei alapján írta meg a regényét, amelyet a Búcsú a fegyverektől olasz megfelelőjeként tartanak számon.
Lussu élete sok párhuzamot mutat Somogyváriéval, mindketten voltak katonák a Nagy Háborúban, majd veteránként lettek írók, megírták háborús élményeiket regényes formában és országgyűlési képviselőként is dolgoztak. Lussu meggyőződéses antifasisztaként Mussolini hatalomra kerülése után rögtön illegalitásba szorult. Politikai ellenfelei a fizikai erőszaktól sem riadtak vissza, többször is megtámadták, végül oda fajult a politikai helyzet, hogy már az életére törtek az ellenségei, ezért önvédelemből agyonlőtte egy támadóját. Elítélték érte, de 1929-ben Párizsba szökött a börtönből. A Sassari Brigád is itt jelent meg 1938-ban (a könyvből film is készült 1970-ben Tűz a Monte Fioron címmel vetítették a magyar mozik 1972-ben, az írónak egyébként nem tetszett az adaptálás). Lussu élete felér egy regénnyel, harcolt a Spanyol Polgárháborúban, majd 1941-42-ben a Brit SOE-val működött együtt (antifasiszta felkelést próbált szervezni a szülőföldjén, Szardínia szigetén), 1943-ban Mussolini bukása után hazatért, és mint az ellenálló mozgalom tagja tevékenykedett a két részre szakított Olaszországban. A háború után újra Szardínia képviselője lett, húsz évig dolgozott a parlamentben, végül 1975-ben 85 évesen halt meg.
Lussu élete sok párhuzamot mutat Somogyváriéval, mindketten voltak katonák a Nagy Háborúban, majd veteránként lettek írók, megírták háborús élményeiket regényes formában és országgyűlési képviselőként is dolgoztak. Lussu meggyőződéses antifasisztaként Mussolini hatalomra kerülése után rögtön illegalitásba szorult. Politikai ellenfelei a fizikai erőszaktól sem riadtak vissza, többször is megtámadták, végül oda fajult a politikai helyzet, hogy már az életére törtek az ellenségei, ezért önvédelemből agyonlőtte egy támadóját. Elítélték érte, de 1929-ben Párizsba szökött a börtönből. A Sassari Brigád is itt jelent meg 1938-ban (a könyvből film is készült 1970-ben Tűz a Monte Fioron címmel vetítették a magyar mozik 1972-ben, az írónak egyébként nem tetszett az adaptálás). Lussu élete felér egy regénnyel, harcolt a Spanyol Polgárháborúban, majd 1941-42-ben a Brit SOE-val működött együtt (antifasiszta felkelést próbált szervezni a szülőföldjén, Szardínia szigetén), 1943-ban Mussolini bukása után hazatért, és mint az ellenálló mozgalom tagja tevékenykedett a két részre szakított Olaszországban. A háború után újra Szardínia képviselője lett, húsz évig dolgozott a parlamentben, végül 1975-ben 85 évesen halt meg.
Egyetlen kötetet találtam angolul ami az olaszok szemszögéből mutatja be a háborút és az Lussu regénye volt a Szardíniai Brigád. Mivel a könyvet többször is kiadták angolul, és én már nagyon szerettem volna elolvasni egy olasz naplót vagy regényt, így amint találtam egy kedvező árú használt példányt megrendeltem. Hála a Nagy Háború alapítvány blogjának már több magyar naplót olvastam az olasz frontról, de számomra csak úgy kerek egy téma, ha mindkét oldal nézőpontját megismerem. Sajnos olaszul nem beszélek, magyarul pedig még nem találtam ilyet. Szuper lenne ha kiadnának egyet az olasz oldalról is magyarul, mert ők már adtak ki magyar naplót olaszul 2017-ben, de addig is amíg ez megtörténik nekem maradt az angol nyelvű fordítás. Nagyon jó kritikákat kapott és meg is filmesítették, ezért bizakodva vettem a kezembe a kétszáz oldalas könyvecskét.
Férfiasan be kell vallanom, hogy nagyon lassan haladtam az olvasással. A könyv minden fejezete egy külön epizód és szinte mind arról szól, hogy az idióta, vakbuzgó, fanatikus olasz tisztek habozás nélkül hajtják a vágóhídra a saját embereiket. A könyv koncentráltan mutatja be a legrosszabb típusú katonai parancsnokokat, azt a fanatikus fajtát aki szerint a hősi halál helyénvaló és természetes, és persze ezt minden katona üdvözítőnek is kell, hogy tartsa mert mindenkinek szent kötelessége meghalni a hazáért. Tulajdonképpen addig kell szerintük a katonák életét feláldozni amíg csak nem nyernek. Mintha az egész egy halálozási verseny lenne az országok között ahol a győztes jutalma a fényes dicsőség. Persze ők maguk nem állnak a roham élére soha, kizárólag a többieket hajtják a vágóhídra. Az író ezred és hadosztály parancsnokai cserélődnek de a legtöbbjüket gyűlölik a katonái, többször próbálják úgy intézni, hogy az ellenség megölje az egyiket vagy a másikat, ha az első vonalba jönnek. De sajnos rendre kudarcot vallanak vele. Ami számomra igazán megdöbbentő volt ebben a könyvben, az szerző személye aki maga is zászlóalj parancsnoki szintig mászott fel a ranglétrán, és mégis ennyire megrázó és őszinte képet fest a saját parancsnokairól. Valahol olvastam, hogy a bátor olasz katonák legnagyobb ellensége soha sem a másik hadsereg volt akik ellen harcoltak, hanem a saját inkompetens tisztjeik. Ez a regény ezt a véleményt erősíti.
Nehéz dolgom van, mert nem volt élvezet végig olvasni ezt a könyvet. Az emberi butaság és a háború morbid sötétségével szembesíti az olvasóját oldalakon keresztül. Ugyanakkor pont azért kell elolvasni, hogy lássuk mennyire értelmetlen és abszurd volt ez a háború. Igazi háború ellenes regény a Szardíniai Brigád.
