A Hajja és Fiai kiadónak volt egy terjedelmes második világháborús könyvsorozata, a kiadványok 20. századi hadtörténet címmel jelentek meg, de a magyar piac igényei alapján az egész gyorsan átalakult egyfajta Wermacht könyvsorozattá, ebből is a Waffen SS és Luftwaffe könyvek domináltak. Persze ez nem a kiadó hibája ilyen a magyar piac. A szériában voltak nagyon jó és gyenge közepes szintű könyvek is, az egyik legjobb és legrendhagyóbb kötet szerintem a Hitler hadserege, amit a nagyon színvonalas angol nyelvű Command magazine szerkesztőinek írásaiból állítottak össze, a kötet alcíme: A német haderők fejlődése és szervezete, 1933-1945.

Az eredeti angol kiadás 1996-ban jelent meg, a magyar 2001-ben. Sajnos hiába kerestem további köteteteket, ez volt az egyetlen gyűjteményes kötet a magazin szerzőitől angol nyelven. Nagy kár, mert ez egy nagyszerű könyv, remek példa arra, hogyan kell friss szemlélettel, hipotetikus ötletekkel újraértelmezni egyes történelmi szituációkat. Rám nagy hatással volt ez a kötet, nagyon tetszett az 1940-es német és az 1944-45-ös amerikai hadsereg összehasonlítása, párhuzamokkal és eltérésekkel, hiszen az amerikaiak egy az egyben a villámháborús német sereget másolták, amikor a saját hadseregüket felépítették. Nagyszerű és hiánypótló az 1938-as cseh hadsereg elemzése, a sokat mondó címmel: És ha harcoltak volna? Van egy fejezet Budapest ostromáról, ennek megírásában magyar szakértő is részt vett. Nagyon jó és részletes a Krím félszigetért vívott harc leírása. Vannak fejezetek a narvai csatáról, a gyemjanszki katlanról, de még az arrasi ellentámadásról is.

A kötetben vannak elemzések a Luftwaffe tábori hadosztályairól, a Volksgrenadier hadosztályokról, értekezik a német páncélvadászokról, a rakétatüzérségről és a rohamlövegekről is. Külön fejezet foglalkozik a Barbarossa-hadművelettel, mivel ez kötődik a Gyorshadtest projektemhez, ebből kiragadok néhány gyöngyszemet. A cikkben logikus és rendkívül érdekes okfejtés van levezetve a németek kudarcáról. Sok tévhitet is szertefoszlat ez az írás, ebből az utánpótlás kérdését ragadnám ki, nézzük elősször a tényeket. A szárazföldi utánpótlás verőere a vasúti szállítás volt, a szovjet vasútak szélesebb nyomtávon közlekednek mint a német vagy egyébb európai vasutak. A németeknek égető szükségük volt tehát minden elérhető szovjet gördülő állományra, ugyanakkor minden parancs dacára a csapatok egyik legkedveltebb elfoglaltsága volt ezek elpusztítása. A német utánpótlás tehát kritikus volt a hadjárat szempontjából, ezen belül a vasút volt a legfontosabb. A vonatkozó cikk Hans Klein jelentésén alapul, aki hadműveleti vasúti szállitásnak volt a műszaki tisztje a német hadseregben, és a háború után írta meg a tapasztalatokat a U.S. Army-nak  (akiknek ez akkor egy potenciális szovjet háború miatt nagyon fontos információ volt). A jelentésben leírja, hogy a széles nyomtávú sínpárokat viszonylag egyszerű kubikusmunkával át tudták rakni keskeny nyomtávúra. Ellenben a szovjet mozdonyok nem csak szélesebbek, de méretben sokkal nagyobbak is voltak, ezért szén és vízkészleteik is nagyobb hatótávolságot biztosítottak számukra mint a német vonatoknak. Az európai mozdonyok kisebbek voltak, orosz mozdonyokból hiány volt, ezért a kisebb rövidebb hatótávolságú mozdonyokkal kellet megoldani ugyanazt a feladatot, ami a nagyobbakra volt méretezve. Ebből kifolyólag a német mozdonyoknak a meglévőnél sűrűbben épített megállókra volt szükségük. Ezek felépítése viszont komoly erőfeszítést, és magas szakmai hozzáértést kívánt, na meg persze időt. Hiszen a németeknek minden meglévő két orosz megálló közé kellett egy harmadikat építeni, mozdonyszínekkel, műhelyekkel, víztornyokkal, salakgödrökkel és még sorolhatnám mivel felszerelve. Erre viszont nem voltak felkészülve a német stratégák, és kapacitásuk, valamint idejük sem volt elegendő, ráadásul az időjárás is ellenük dolgozott.

A német precizitás néha nagyon faramuci helyzeteket is eredményezett, a Németországban összeállított, gondosan felcimkézet külön az egyes hadosztályoknak szánt vonatokat, a vonatút során a többi alakulat a színek és címkék alapján célirányosan megdézsmálta, így mire a vonat a frontra ért, sokszor már csak a lőszer maradt meg az eredeti készletekből. A dézsmálás ellen helyszíni akasztásokkal (a tettesek az állomásokon lettek kivégezve, és ott is maradtak emlékeztetőül) és csak „lőszer” címkéjű vonatok indításával védekeztek, a módszer nem volt minden esetben száz százalékos, de határozottan javult az ellátás. A legelképesztőbb tény azonban az, hogy a vasúti személyzet polgári alkalmazottakból állt, akik 1941 decemberében szépen hazautaztak két hét karácsonyi szabadságra, otthon a fa alatt koccintottak a bátor katonák egészségére, akik a kibontakozó szovjet ellentámadással és a fagyhalállal néztek szembe az orosz pusztákon Moszkva alatt, akadozó utánpótlással meggyengítve.

Amint az a fentiekből is látszik, ez egy vérprofi könyv, kimerítően részletes, logikussan következtes, és hatalmas tárgyi tudás van benne, csak ajánlani tudom mindenkinek akit a Heer érdekel. Háromszázhúsz oldalon tömény és érdekes részletek a hitleri hadigépezetről, vétek kihagyni.