Nem csak angolul van színvonalas szakirodalom az észak-afrikai témához, akad jó néhány magyarul is, erre a legjobb példa Jack Greene és Alessandro Massignani könyve, ami egészen rendkívüli módon az olasz hadsereg szerepét is tárgyalja a hadjárat során. A felületes szemlélőnek ez a küzdelem egy igazi „angol-német” párbajnak tűnik, mert a D.A.K. meg a 8. Hadsereg van favorizálva, a nemzetközösségi hadosztályok különösen az indiaiak szépen el vannak felejtve, csakúgy mint a tengelycsapatok zömét kitevő olaszok.
Csak említés szintjén, mert ez a kötet sem foglalkozik velük részletesen, leírnám, hogy az indiai alakulatok, különösen a 4. hadosztály, profi tapasztalt katonákból állt. Az alakulat katonáinak zöme a pakisztáni határon már jóval 1940 előtt átesett a tűzkeresztségen, harcoltak az olaszok és németek ellen több fronton is, mégsincs róluk soha semmi egyéb megemlítve mint a nevük. A hadosztály egyes részei harcoltak, Szíriában, Abbeszínában, Egyiptomban, Líbiában és Tuniszban is, majd az itáliai fronton. Az 5. indiai hadosztály az olaszok és a németek ellen harcolva kezdte a háborút, majd Burmában a japánok ellen fejezte be.
Az olaszokkal kapcsolatos hézagokat viszont a kötet dícséretes buzgalommal igyekszik feltölteni. Külön keretes írások vannak az olasz elitalakulatokrol, a fekete ingesekről, olasz hadicélokról stb. Térképek és táblázatok segítik a könnyebb megértést, összehasonlítások vannak a különböző fegyverekről, vadászgépek, tüzérségi lövegek, páncélosok paramétereiről. Az olaszok reálisabb bemutatása nekem már nagyon hiányzott, mert a hadtörténeti munkák legtöbbjében, csak mint a hadifogolyoszlopok alkotóelemei szerepelnek. Az olasz gyalogság nélkül Rommelnek nem lett volna elég ereje megvívni ezt a hadjáratot, mert a frontvonalat gyakorlatilag ők tartották, a gépesített német alakulatok a mozgó tartalék, illetve a támadó szerepét töltötték be. A hadseres testét és tömegét az olaszok adták. A tankok fele is álltalában az olaszok páncélosokból került ki, a gépesített olasz hadosztályokkal általában a szárnybiztosítást oldották meg a németek. A gyalogos hadosztályok az alacsony gépesítettségük miatt nem tudtak olyan sebességgel visszavonulni mint a németek, ezért minden vesztett csata után fel lettek áldozva. A szerepüket viszont nem szabadna ennyire figyelmen kívül hagyni és elfelejteni.
Érdemes egy kicsit belegondolni, hogy egy átlag olasz katona milyen háttérrel és motivációval ment csatába, illetve azt is, hogy milyen felszereléssel. A brit vagy a német katona motivációja, ellátása, képzettsége, mind sokkal magasabb szinten volt. Ehhez még vegyük hozzá a sivatagi életet, a vízhiányt, és azt a tudatot, hogyha rossz irányban változik a helyzet gyalogosan hagyják sorsára a sivatagban. Azt se felejtsük el, hogy a németek nem küldtek gyalogos hadosztályokat az 1941-42-es harcok során, csak gépesített és páncélos csapatokat. A kötet szerint az 1940-ben sorozott olasz parasztkatonák fele azt se tudta a kiképzése elején, hogy melyik a jobb keze és melyik a bal, és ez nem vicc. A brit vagy német katona évente hazautazhatott, az olaszoknak 30 havonta volt lehetőségük hazamenni a családhoz, az előrenyomulások során az olasz katonáknak gyalog kellett menetelni a sivatagba sokszor többszáz kilométert és általában véve semmi érdeke sem fűződött az egész háborúhoz. Nem csoda, ha lelkesen vonultak a biztonságos hadifogságba.
A kötetet tehát ajánlom mindenkinek akit ez a hadszíntér érdekel, mert egy új nézőpontból dolgozza fel a hadjárat történetét és érdekes részletekkel gazdagodik aki elolvassa. A könyv a Hajja és Fiai kiadó 20. Századi Hadtörténet sorozatában jelent meg 2001-ben. Jelenleg háromezer forint körüli áron beszerezhető az internetes könyvesboltokban.
