Még valamikor 2012-ben olvastam W.H.L. Watson első memoár kötetét, az oxfordi diák, mint motoros futár vette ki a részét az 1914-es korai csatákból, majd a tanulmányi hátterének és teljesítményének köszönhetően, tiszti képzésre küldték előbb a gyalogságnál szolgált majd 1916-ban átigazolt az újonnan megalakult “Nehéz Géppuskás Hadtesthez”, ami nem kevesebbet rejtett, mint a későbbi Királyi Páncélos Hadtestet.

Watson mint őrnagy szerelt le a hadseregből, D.S.O. és D.C.M. kitüntetésekkel. Őrnagyi rangban egy tank század parancsnokaként, mégse vett közvetlenül részt a harcokban. Nagyjából úgy működött a parancsnok mint a légierőnél, szervezte-vezette az alakulatot, de a kommunikációs viszonyok miatt, azok után, hogy felkészítette az egységét a bevetésre, a harcukra nem tudott semmilyen befolyást gyakorolni. Le is írja, hogy miután a támadás megindult, szépen leheveredett az ágyára, pihenni, mert 1-2 órába telt mire az első hírek elkezdtek megjönni a frontvonalból. Természetesen beülhetett volna az egyik Mark I.-esbe, de a többi tankjával nem tudott volna kommunikálni, lévén nem voltak még rádiók. Mindezt azért írom le, hogy ha valaki el akarja olvasni a könyvet, ne várjon első kézből való akciókat. Ellenben remek stílusra, és olvasmányos naplóra bizton számíthat. A könyvre gondolom nem kell jogdíjat fizetni, így több kiadó, többféle formában is megjelentette, többféle címen. Amazon Kindle formátumban kevesebb mint két font a könyv. Papír alapon kiadta a Leonaur és a Pen and Sword kiadó is. 

Rendkívül érdekesnek találtam a könyvet, az egyik első tankegységnek a története, az útkeresést, a teljesen ismeretlen fegyverzettel való harc kidolgozását, szervezését majd a történések és azok alapján a következtetések levonását. Aki már valaha szervezett és irányított embereket, az tudja hogy ez sohasem egyszerű feladat, de ilyen extrém körülmények között pláne embert próbáló. Watson leírja, hogy fakeretekre szerelt vászonfalu dobozokat cipelve kezdték meg a kiképzést. Nagyon szerettek volna végre néhány igazi tankot, de erre sokat kellett várniuk. Majd a veszteségeket, amiket a németek páncéltörő géppuskalőszereiktől szenvedtek el, volt olyan amikor a Mark I-es tank azért fordult vissza a támadásból, mert a két sponson-nak hívott oldalsó lőállásokban sorra sebesültek meg a kezelők, és egy idő után már nem volt épkézláb emberük a tankban aki lőni tudott volna. Megemlít olyan eset amikor a mozgásképtelen tank személyzete kiszerelte a fegyverzetet a tankból, és állásba vonult a gyalogság mellé, hogy megtartsák a frissen elfoglalt lövészárkokat a német ellentámadás ellen. Az 1918-as német ellentámadás idején az őrnagy éppen egy új alakulatot állított fel, mivel tankjaik még nem voltak, rögtön Lewis golyószórós századot szerveztek a legénységükből, és készen álltak a gyalogsági bevetésre.

Watson háborús szolgálata nagyon változatos volt, amíg a tankokhoz került, de utána sem unatkozott 1916-17-ben minden nagyobb tankos akcióban minimum tartalékként felvonult a százada, Cambrai mellett a Bourlon Erdő környékén harcoltak, az 1918-as év elején visszarendelik Bovingtonba. Új beosztást kap, egy utánpótlást szállító tankegység parancsnoka lett, így megússza a nagy tavaszi visszavonulásokat. Elsőre ez talán visszalépésnek hangzik, de akkoriban ez az új fegyvernem legújabb verziója volt, fontos egység a rövid hatótávolságú tankok támogatására. Watson tankjait keret legénység üzemeltette, a személyzet javát felszippantották a harcoló zászlóaljak, így ebbe az egységbe csak a maradék katonák és a teljesen képzetlen újoncok jutottak. Mindig az eggyel régebbi típust kapták, Mark I.-et, ha Mark IV. volt az élvonalbeli harckocsi, és Mark IV.-et amikor már volt elég Mark V. A szállító tankokon csak egy Hotchkiss géppuska volt, a sponson-okat pedig vaslemezekből rakták fel rájuk, hogy ezzel is spóroljanak az acéllal. Mindezek ellenére jó pár alkalommal harcoltak az őrnagy tankjai, különösen a visszavonuló németeket üldözve, megemlít egy esetet, amikor a látványosan gyalogsági támogatással felfejlődött szállító harckocsijai láttán a németek visszavonultak.

Watson ott volt az Amiens-i csatában, majd a Hindenburg vonal áttörésénél is, hosszú háborús szolgálat után végül 1919-ben szerelt le. Könyve érdekes és remek bemutatása, egy a hazai olvasók számára teljesen ismeretlen háborús alakulatnak. A szerző mindkét memoárját csak ajánlani tudom.