Richard Harding Davis (1864 – 1916), egy ízig-vérig publicista családból származó, világutazó volt. Theodore Roosvelt amerikai elnök barátja, megjárta többek között a Spanyol-Amerikai, a Görög-Török, a Japán-Orosz, a Búr háború és az Első Világháború frontjait. Korának vezető haditudósítója, világfi és úriember. A jóképű újságírónak köszönhető többek közt, a simára borotvált arcú férfiak divatjának elterjesztése is, a XIX. század szakálas-bajuszos korszaka után.
Davisnak nagy szerepe volt abban is, hogy a Theodore Roosvelt (az USA 26. elnöke 1901-1909) vezette Rough Riders lovas alakulat köré máig tartó mítosz és legenda épült. Személyes barátsága olyan mély volt az „ezredessel” (az elnöksége után, a katonai rangján emlegették csak az államférfit), hogy személyesen vitte Európába, Roosevelt a francia elnöknek címzett levelét 1914-ben. Mint újságíró is igazi karakter volt Davis, olyan akkoriban tabu témákról írt mint az abortusz, az állami kivégzések vagy az öngyilkosságok. Az első komoly figyelmet keltő cikke egy árvízi jelentés volt, a második egy beszámoló az első villamosszékes kivégzésről. Igazi gazdag dandy volt, az élet minden területén, utazásaival és a veszélyre fittyet hányó mentalitásával vezető haditudósítóvá vált. A híres magazinok és lapok sorra jelentették meg a cikkeit, dolgozott többek közt: a New York Herald, The Times, és a Harper's Weekly-nek. Korának nagy szimbóluma volt, igazi félelmet nem ismerő hős, a semleges amerikai, aki mindkét hadviselő táborában szívesen látott vendég.
A Spanyol-Amerikai Háborúban, egy amerikai hadihajó fedélzetéről nézte végig a Santiago De Cuba-ért folytatott csatát, miután a beszámolója napvilágot látott, a haditengerészet megtiltotta a riporterek jelenlétét a hadihajókon a háború végéig. Rengeteget utazott, nem csak a háborús övezetekbe, hanem azon kívül is Közép-Amerikába és Rodéziába is megfordult, járt Budapesten a Milleniumi ünnepségeken, Moszkvában a cári koronázáson. A Japán-Orosz háborút japán szemszögből tudósította végig, helyesebben szerette volna, hat hónapig tartott mire végre a front közelébe jutott, ennyi idő alatt viszont beleunt a japánok titkolózásába és hazugságaiba és hazaindult. Pechjére hat nappal később megtörtént az öt napig tartó csata Mudkennél, minden idők legnagyobb csatája, legalábbis az első világháború kitöréséig a legnagyobb csata volt.
1897-ben megjelent egy regénye a Soldiers of Fortune (Szerencse katonái), ebből két korabeli (1914 és 1919) film is készült. 1914 augusztusában Belgiumba ment, ahol a németek mint angol kémet letartóztatták, majd miután nagy nehézségek árán tisztázta magát, Londonba ment, onnan Párizsba, és még elcsípte a Marne-i csata végét. 1915-ben végigjárta Verdun környékét, és elutazott Szalonikibe. Ezekről az utazásokról mind beszámolt cikkeiben, ezeket nagyjából száz oldalas naplókká szerkesztve, egy részüket díjmentesen le lehet tölteni az amazon.co.uk-ről. Az 1914-es élményei a németekkel elég kalandosak ennek címe, a With the Allies. Davis érzékletes leírásokat ad a háborús pusztításokról, a német hadigépezetről amely végeérhetetlen szürke folyamként hömpölygött keresztül Belgiumon. Látta akcióban a korabeli Japán, Amerikai, Brit, Spanyol, Török és Búr seregeket, de a német császári hadsereghez egyik sem volt fogható. Leírását olvasva azért nem tűnik olyan béna ötletnek a német Schlieffen terv, volt a német önbizalomnak alapja, jócskán. Reims ágyúzását egyértelmű barbarizmusnak tartja, de leírja a belga civilek kivégzését is, amivel a németek példát statuálnak. Érdemes együtt olvasni a naplóját a szintén amerikai és szintén ugyanebben az időben ott tartózkodó Powell beszámolójával. (szabadon letölthető innen)
Írásaiban az tetszett, hogy őt nem cenzúrázták, és volt mögötte háborús tapasztalat jócskán. Valamint az, amint már Powellnél is említettem, hogy a semleges amerikaiaknak írta a szövegeit. Nekik jól megmagyarázza az európai dolgokat, amik a mai olvasónak is sokat segítenek megérteni a korabeli viszonyokat. Sokat foglalkozik a hátországgal is, ez szintén plusz pont. Davis Londont és Párizst ismerte már a háború előtt is, remek képet fest az 1915-16-os With the French in France and Salonika című naplójában a két immár háborús fővárosról, valamint Szalonikiről és a görög-balkáni kavalkádról. Témákat tekintve itt sem szívbajos kiemeli az érzékeny témákat, mint például a nők egyre nagyobb szerepvállalását a brit főváros életében. Ne feledjük a Szüfrazsettek többször véresen komoly harcot folytattak a női egyenjogúságért, alig pár évvel a háború előtt. Volt aki az epsomi derby-n a lovak elé vetette magát, és öngyilkos lett az ügy érdekében. Davis egyértelműen az USA hadba lépése mellett tör lándzsát, bemutatja a Párizsban élő amerikai kolónia erőfeszítéseit, akik húsz mentőautóval és egy saját üzemeltetésű kórházzal próbálnak segíteni, a fele autójukat a Ford cég adományozta nekik, a híres T-modellt alakították mentőkocsivá.
Második naplójában kitér a tengeri átkelésre, nem sokkal a Lusitannia elsüllyesztése után szeli át az Óceánt az USA-ból Európába. A hisztéria a német tengeralattjárók miatt a tetőfokára hág, a polgári utasok, felöltözve cipőben aludtak a fedélzeten, a ruhájukhoz tűzték a hajón szigorú rendszer szerint kiosztott kártyáikat, amik a mentőcsónakokban kijelölt helyekre szóltak. Aki elveszítette a kártyát annak megpecsételődött a sorsa, mert nem engedték beülni a csónakokba evakuáció esetén. Davis jó drámai érzékkel ír le történeteket, köztük a reims-i katedrális papjaiét, akik a főhajóban német sebesülteket ápoltak, amikor a német tüzérség szétbombázta a templomot, életüket kockáztatva menekítették ki az ellenség sebesültjeit, majd megállították a németeket bosszúból felkoncolni akaró francia honfitársaikat.
Davis naplóiból és regényeiből több mint tíz szabadon letölthető az Amazonról, de fent vannak a munkái a guttenberg .org-on is. Egyenlőre a két Nagy Háborús naplón vagyok túl, ezekben nem csalódtam, remek háttér információkat adnak, de egyik sem egy első vonalbéli akció regény. Sajnos 1916-ban alig 52 évesen Davis szívrohamban elhunyt, így az ezután következett eseményekről már nem volt alkalma tudósítani. Végezetül beszúrom a budapesti levelét angolul, érdemes elolvasni:
BUDA PEST
May 8th, 1896.
I have just returned from the procession of the Hungarian Nobles. It was even more beautiful and more interesting than the Czar's entry than which I would not have believed anything could have been more impressive— But the first was military, except for the carriages, which were like something out of fairyland—to-day, the costumes were all different and mediaeval, some nine hundred years old and none nearer than the 15th Century. The mis en scene was also much better. Buda is a clean, old burgh, with yellow houses rising on a steep green hill, red roofs and towers and domes, showing out of the trees— It is very high but very steep and the procession wound in and out like a fairy picture— I sat on the top of the hill, looking down it to the Danube, which separates Buda from Pest— The Emperor sat across the square about 75 yards from our tribune in the balcony of his palace. We sat in the Palace yard and the procession passed and turned in front of us— There were about 1,500 nobles, each dressed to suit himself, in costumes that had descended for generations—of brocade, silk, fur, and gold and silver cloth— Each costume averaged, with the trappings of the horse, 5,000 dollars. Some cost $1,000, some $15,000. Some wore complete suits of chain armor, with bearskins and great black eagle feathers on their spears just as they were when they invaded Rome— Others wore gold chain armor and leopard or wolf skins and their horses were studded with turquoises and trappings of gold and silver and smothered in silver coins— It would have been ridiculous if they had not been the real thing in every detail and if you had not known how terribly in earnest the men were. There is no other country in the world where men change from the most blase and correct of beings, to fairy princes in tights and feathers and jewelled belts and satin coats— They were an hour in passing and each one seemed more beautiful than the others— I am very glad I came although I was disappointed at missing the accident at Moscow. It must have been more terrible than Johnstown. I found the ——s quite converted into the most awful snobs but the people they worship are as simple and well bred as all gentle people are and I have had the most delightful time with them. It is so small and quiet after Moscow, and instead of being lost in an avalanche of embassies and suites and missions, I have a distinct personality, as "the American," which I share with "the" Frenchman and four Englishmen. We are the only six strangers and they give us the run of all that is going on— At night we dine at the most remarkable club in the world, on the border of the Park, where the best of all the Gypsey musicians plays for us— The music is alone worth having come to hear, and the dear souls who play it, having been told that I like it follow me all around the terrace and sit down three feet away and fix their eyes on you, and then proceed to pull your nerves and heart out of you for an hour at a time— One night a man here dipped a ten thousand franc note in his champagne and pasted it on the leader's violin and bowed his thanks, and the leader bowed in return and the next morning sent him the note back in an envelope, saying that the compliment was worth more than the money— The leader's name is Berchey and the Hungarians have never allowed him to leave the country for fear he would not be allowed to come back— He is a fat, half drunken looking man, with his eyes full of tears half the time he plays. He looks just like a setter dog and he is so terribly in earnest that when he fixes me with his eyes and plays at me, the court ladies all get up and move their chairs out of his way just as though he were a somnambulist
