A vietnami háború blog ajánlójának hatására olvastam el ezt a könyvet, remek írások vannak az oldalon, ajánlom mindenkinek a rendszeres látogatását itt. Mivel a helyi könyvtárban megvolt a kötet magyarul, nem törtem magam az eredeti angol megszerzésével. Bevallom férfiasan a könnyebbik utat választottam, annál is inkább, mert ez a könyv nem egy rövid szösszenet, hanem egy hatszáznyolcvan oldalas vaskos kötet. Karl Marlantes a háborút megjárt veteránból lett író, hét évig csiszolgatta a saját élményein alapuló regényét. Véleményem szerint egy igen jó könyvet írt, megérte ennyit dolgozni rajta. Olvastam már hasonlót, de nem ennyire jót. Nekem az USA tengerészgyalogságáról Leon Uris: Csatakiáltás/Meghalsz Tengerész című könyve az első ami eszembe jut, a párhuzamhoz ebben az esetben minden adott. Mindkét író egy-egy háborúban szolgált a híres amerikai alakulat soraiban. Mindkét regényből visszaköszön a tengerészgyalogosok rámenős bátorsága, és az adott korszak szellemisége, mégis hatalmas a különbség, pont akkora mint a negyvenes évek és a hatvanas évek háborúja között. Uris könyvét elolvasva a srácok be akarnak lépni a tengerészgyalogosok közé, a Matterhorn elolvasása után ez lesz a legkevésbé vonzó pálya ami az eszükbe jut.
A Matterhornban nekem egy kicsit sok volt a szereplő, sűrűn lapozgattam vissza a listájukhoz. A mondanivaló szempontjából viszont indokolt a szereplők magas száma, hiszen bár van főszereplője a történetnek, azért mégis csak egy egész század történetének bő két hónapját dolgozta fel a szerző, és ezt nem lehet hat-nyolc szereplővel megoldani. A regénynek fontos mondanivalója a fehérek és feketék közötti ellentétek bemutatása, szerintem ezt nagyon jól oldotta meg az író. Mindkét oldalon érthető motivációkkal, jól felépített karakterekkel. Nem foglal állást, de nem is hagyja szó nélkül ezt a jelentős problémát. Hiszen hivatalosan a tengerészgyalogosok színe zöld, nincs különbség a feketék és a fehérek között. A valóságban azonban a hatvanas évek Amerikájának a faji különbségekből származó feszültsége egy meghatározó dolog volt, mindenkinek kihatott az életére, akár katona volt, akár civil. Az amerikai társadalom 1864-től, többször is eljátszotta, hogy a feketéket engedte harcolni a háborúkban (lazítva a szabályokon), de amint véget ért az adott konfliktus gyorsan minden visszaállt a régibe. Eleinte a fegyvert megfogni sem engedték őket, csak egyfajta egyenruhás munkaszolgálattal vették ki a részüket a háborús erőfeszítésekből, aztán minden háború eljutott arra a pontra, hogy őket is beküldték a darálóba. A feketék számára ez egy lépés volt az egyenjogúság felé. Ezzel viszont a kormányzat is tisztában volt.
A Harlemi Pokolharcosok például csak francia alárendeltségben foghattak fegyvert a Nagy Háborúban, a Második Világháborúban már lehettek pilóták és egyben tisztek is, de Roosevelt elnök feleségének kellett támogatnia az ügyüket, hogy éles bevetésre mehessenek. Nagy eredmény volt, hogy a fekete vadászpilóták élesben védhették a fehér legénységű bombázókat, többek közt Magyarország felett is. Az egyenrangú színes katonák fogalma még a hatvanas években is sokakban keltett ellenérzést.
A könyv szerencsére nem válik egy szimpla társadalmi drámává, mert Marlantes remekül egyensúlyoz a témáival. A dzsungel semleges könyörtelenséggel keseríti meg a katonák életét, az akciók és a háború technikai viszonyai jól kidolgozottak, a parancsnoki szerepeket, a nehéz döntéseket és azok következményeit is jól bemutatja a szerző. A fiatal hadnagy mint főszereplő remek választás, neki a dzsungel meg az ellenség legyőzése csak az egyik feladata, mellette még ki kell vívnia a katonái tiszteletét, példát kell mutatnia a többieknek. Ezen felül el kell igazodnia és boldogulnia kell a tisztek politikával terhes zárt köreiben is. A legnehezebb feladat viszont azt látnia, hogy az egyes véres áldozatokkal járó parancsoknak mi adta a hátterét. Komoly teher tudni, hogy tulajdonképpen milyen okok és célok miatt nyomorodnak és halnak meg ezek a tizenkilenc-húsz éves srácok körülötte. Nekem az tetszett a könyvben, hogy összefüggő rendszerben ábrázolja a háborút és benne a katonákat, minden aspektusból kapunk egy koherens képet, nem túloz, nem beszél félre és nem takargat semmit. A brutalitás, a humor, a morális dilemmák, az abszurd és horrorisztikus jelenetek, a dzsungel hadviselés és a jól kidolgozott szereplők mind a helyükön vannak egyensúlyban.
Többen az Oroszlánkölykök illetve a Meztelenek és holtak című regényekhez hasonlították a Matterhorn-t, nekem ezek közül egyik se tetszett igazán. Így vagy húsz év távlatából nem sok nyomot hagytak bennem, a Mattehorn-t sokkal inkább ajánlom mint háborús könyvet. Olyan véleményt is olvastam, hogy ez a könyv túl van értékelve. Nos elfogadom, hogy irodalmi szinten nem a legmélyebb szöveg, de ez a könyv számomra sokkal teljesebb élményt nyújtott mint azok és ami nagyon fontos: nehezen tettem le. Bár minden háborús regényt ennyire a teljességre való törekvés jegyében írnának meg a szerzők, én beérném ennyivel bármikor.
