Hadijátékos

A könyv a dokumentumok szerencsés felfedezése miatt nagyon érdekes, de ez még önmagában nem jelentene élvezetes olvasmányt is. Azért ajánlom, mert Pierre humora, stílusa és szeretete a családja iránt minden sorából sugárzik, ezek miatt élveztem elolvasni ezt a kötetet. Illetve azért is mert Chaterine az unokája már 24 éves volt amikor a nagyapja meghalt, ezért jól ismerte az embert aki a leveleket írta és azokat is többnyire akiknek azok szóltak, szóval a kötet szerkesztője is egy családtagként írta a jegyzeteket amik sok rejtett összefüggésre is rámutatnak. Az egész olyan mint Herman Wouk háborús családregénye a Háború és emlékezés, csak itt még mindenkiről kapunk fotókat is, ami nagyon plasztikussá teszi az egész élményt. A levelek döntő része Pierre anyjának íródott, de ezek kiegészítésére időnként olvashatunk olyanokat is amit a húgának, apjának vagy éppen a nagyapjának küldött. Mindegyik személynek más hangnemben írt, és feltűnően kimaradnak a brutális részletek a nőknek íródott levelekből. Egy kis kuriózum, hogy Pierre levelezett apja állatorvos kollégájával is, aki később az apósa lett. Bimbózó szerelmét az orvos lánya iránt a saját anyja támogatja, hiszen tőle kapta ez első fényképet a leendő kedveséről, a jövendő após viszont érthető okokból letiltja a titkos levelezést a fiatalok között. A lánynak írt levelei sajnos nem maradtak fenn. Volt viszont néhány a család barátai közül akikkel Pierrenek sikerül találkoznia a fronton (szintén állatorvosok tiszti rangban, az apja kollégái) ezek az ismerősök is küldtek képeslapokat az aggódó anyának amiken beszámoltak a Pierre-vel történt találkozásokról. Minden híradás amit Pierre anyja kapott a háború alatt megmaradt és felhasználásra került a kötethez, szóval ez egy élet által írt háborús családregény, amit a főszereplő levelek formájában rögzített.

Pierre katonai karrierje nem közvetlen fegyveres frontszolgálatból állt az első években, ugyanakkor egyáltalán nem volt veszélytelen amit tett. Túlnyomó részben a frontvonal mögött, éjszaka világítás nélküli teherautókat vezettek, konvojokba szervezve. A korabeli teherautókat vezetni komoly fizikai munka volt, nem voltak szervók, nem volt fülke és szélvédő se nagyon, csak egy tető jó esetben. Télen a hidegbe ülve kellett vezetni. Az ellenséges tüzérség belövései ellen csak a sötétség adott biztonságot, ezért haladtak sötétben konvojokba a front közelében. A burkolt utak sem voltak gyakoriak 1914-ben, a földutakon megsüllyedt és elakadt kocsikat a vezetőknek kellett kiásni vagy éppen tolni. Természetesen így is kaptak tüzérségi támadást bőven. 1914-15-ben a fiatal Pierre elmaradhatatlan pipájával a szája sarkában rótta fáradhatatlanul a francia utakat. 1916-ban áthelyezték az alakulatával Görögországba, a német tengeralattjárók a háború harmadik évében már komoly fenyegetést jelentettek a csapatszállító hajókra, szóval már az odaút sem volt biztonságos. Görögország akkoriban még semleges állam volt, német párti királlyal, antant párti kormánnyal, ráadásul a határain felsorakozott az összes hadviselő fél egy-egy kontingense. Francia, brit, olasz, szerb, olasz és orosz katonák is állomásoztak itt, farkasszemet nézve a bolgár és német csapatokkal. 1917-ben Albániában szolgált, ez az ország is megszállás alatt volt, és a lakossága szintén megosztott volt. A Balkánon két helyi háború is dúlt nem sokkal a Nagy Háború előtt, lerombolt falvak és pusztulás, malária, mocsárláz, valamint pocsék hegyi utak várták Pierre-t. A városokban a régi Török Birodalom és a Balkán mindenféle népcsoportja felbukkant, a nemzetközi haderővel keveredve egy egzotikus káosszá változtatta Szalonikit, ahová szabad bejárása volt a Német, Osztrák-Magyar és Török diplomatáknak és kémeknek is. Egyfajta század eleji Mos Eisley, keleti díszletekkel, 1917-ben le is égett a város, máig sem tudjuk miért. Pierre revolverrel és késsel felszerelkezve vezetett Albániában, a szolgálati karabélyt nem érezte elégnek ehhez a feladathoz. Kémek, banditák, dezertőrök egyik veszély se volt alaptalan, akkor és ott egy megrakodott teherautót vezetve. A francia katonai veszteségek mintegy 10%-adták a harcok, a többi katona kidőléséért a malária, gyomorbántalmak és egyéb betegségek voltak a felelősek. A meleg nyárban vezetni ugyanolyan rossz volt a nyitott autókban, mint a téli hidegben (mindkettőben volt része a hegyek között). A levelezés is hosszadalmasabb és bizonytalanabb volt, mint odahaza Franciaországban. A balkáni szolgálat végére Pierre a keleti hadsereg szállítási főparancsnokának lesz a személyi sofőrje, ekkor 1917-et írt a naptár.

1916-ban nagy tragédia érte a Suberviolle családot Pierre apja is katonai szolgálatot teljesített egy állatkórházban és negyvenöt évesen egy lórúgás következtében meghalt. Az akkor húsz éves közlegény meg is írja anyjának, hogy ezzel véget is értek a gyermek évei, most már ő lett a családfő. Nekem rendkívül szimpatikus az, hogy milyen gyakorlatias volt a gondolkodása, sok mai fiatal is megirigyelhetné. Még 1915-ben felajánlják neki, hogy legyen altiszt, de nem érzi helyesnek, hogy nálánál húsz vagy akár harminc évvel idősebbeket irányítson, ugyanakkor rögtön előrelép a családfő szerepébe, pedig otthon a nagyapja viszi a családi üzletet. Pierre meglehetősen sokoldalú és talpraesett fiatalember volt, beszélt angolul,jól játszott hegedűn,  megállta a helyét mint autószerelő és lelkes fotográfus volt. Fényképei remekül kiegészítik a leveleit, van a fotókon minden: csetnik tábor, török szélmalom, Pierre ahogy krumplit pucol a menázsihoz, bolgár hadifoglyok, vagy éppen a teherautó konvojuk menetben a havas hegyi utakon. Rátermettsége alapján 1917-ben kiválasztják és utász képzést kap majd tizedes lesz (osztályelsőként végez). Az iskola után 1918 elején áthelyezik a harckocsizókhoz, egy forradalmian új konstrukció az első forgótornyos harckocsi, egy Renault FT-17 vezetője lesz. Az eredményei alapján először nem küldik a frontra, hanem kiválasztják oktatónak és előléptetik tiszthelyettesnek. 1918 júliusában kerül végül a frontra, októberben megsebesül, és elveszíti a bal szeme világát, 1918.11.13-án szerel le, egy nappal a hivatalos békekötés előtt.

Mindenképpen rendhagyó ez a könyv, bár nem a klasszikus értelembe vett napló vagy visszaemlékezés, mégis azokhoz nagyon hasonló, hála a szerkesztőnek. Egy magyar olvasónak mindenképpen különleges élményt jelent megismerni egy idehaza teljesen ismeretlen oldalát a Nagy Háborúnak. Pierre 1914-ben fiatal lelkes önkéntesként a nagyapja motiválásra indul revansot venni a németeken (az öreg hamisítja az aláírást az apai engedélyen, amire életkora miatt szüksége van a bevonuláshoz, mert az apja addigra már bevonult), 1918-ra egy sebesült, veterán tiszthelyettesként, és családfőként tér vissza a háborúból és még mindig csak 21 éves, még előtte az élet, meg fog házasodni, túléli a német megszállást 1940-44-ben, 1951-ben eltemeti forrón szeretett édesanyját, gyermeke születik, sőt még az unokáját is látja felcseperedni, mire 72 éves korában meghal 1969-ben. A leveleiből és fényképeiből Suberviolle család három generációját ismerhetjük meg (az ötödik generáció egy tagja rendezte sajtó alá), ízelítőt kapunk az 1916-17-es  "balkáni állapotokról" és szemtanúi lehetünk a francia harckocsizó fegyvernem születésének is. Csak ajánlani tudom ezt a könyvet. Nekem mint Nagy háborús naplórajongónak nagyon tetszett.