Civic Diego de Henriquez War Museum for Peace a hivatalos megnevezése a gyűjteménynek. A múzeum atyja Diego de Henriquez volt, nélküle ma nem létezne a múzeum. De Henriquez 1909-ben Triesztben született, tengerészeti iskolát végzett, származását tekintve spanyol ősei voltak és távoli rokonságban állt a Habsburgokkal. Már fiatal korában is komoly gyűjtőszenvedély fűtötte, sokat barangolt a környező hegyek Nagy Háborús csataterein, elhagyott relikviák után kutatva. (A Doberdo, Görz és az Isonzó folyó mind alig 50-60 km-re vannak Trieszttől). Nagy szerelme volt az archeológia is, 1926-ban megalapította a helyi régészeti társaságot (S.A.T.). 1928-ban házasodott, majd bevonult a Királyi Olasz hadseregbe a gyalogsághoz, leszerelése után hajógyárakban volt műszaki rajzoló. 1941-ben újra behívták a 25. Timavo tartalékos hadtesthez, ahol engedélyt kapott a parancsnokától az elhagyott hadfelszerelés gyűjtésére és egy későbbi hadtörténeti múzeum alapítására. Így kezdődött a múzeum története, Jugoszlávia 1941-es összeomlása után.
Henriquez két évig az Olasz hadsereg támogatásával gyűjtötte a fegyvereket és dokumentumokat egy katonai támaszpontra, majd 1943 szeptemberében egy gyors logisztikai akcióval, vasúti szerelvényekkel mindent beszállított Triesztbe, még mielőtt a németek átvették volna a hatalmat a laktanya és a gyűjtemény felett. A következő viharos években Diego először a német, majd a partizán és végül az amerikai megszállókkal is, egymás után remek kapcsolatokat épített ki. A megnyerő, több nyelvet beszélő tolmács de Henriquez segédkezett a német fegyverletételnél (a legenda szerint a német parancsnok egyenruháját is megkapta a gyűjteményébe, amikor az letette a fegyvert a háború végén), fordított Titó partizánjainak (Múzeum Igazgató Elvtárs lett), majd az amerikaiktól is kapott egy speciális engedélyt arra, hogy megtartsa a gyűjteményt. Sőt bővíthette is! Kölcsönöztek neki amerikai vontató járműveket, amiket német hadifogoly sofőrök (gondosan válogatott műszaki katonák) vezettek, Diego konvojainak bejárása volt a lezárt területekre. Amikor Trieszt visszakerült Olaszországhoz, a kivonuló amerikaiak minden háborús dokumentumot átadtak a múzeumnak. Úgy gondolom, Diego de Henriqueznek valami hihetetlen jó diplomácia képességei lehettek, hogy a történelem összes hullámvölgyén keresztül evickélve is egyben tartott egy komplett fegyverraktárat (harckocsikat, lövegeket kézifegyvereket). Fasiszták, kommunisták vagy éppen imperialisták mindegy ki jött, a Directore-t mindenki megbecsülte és támogatta. A gyűjtemény volt élete fő műve, évtizedekig harcolt az olasz bürokrácia ellen, hogy méltó helyre kerüljön a kollekció. Volt, hogy anyagi csődbe jutott a családjával (2 gyermeke is volt), mert elutaztatta az egész gyűjteményt Rómába az 1960-as Olimpiára, ahol aztán mégse állították ki. Többször el kellett adnia néhány darabot, hogy a többit fenntarthassa. Végül 1974-ben halt meg egy titokzatos raktártűzben. A pletykák szerint a Directore túl sokat tudott az egyetlen olasz koncentrációs táborról, ahhoz, hogy véletlen baleset okozza a halálát. A temetése után húsz évbe tellett, mire Trieszt városa végre felnőtt a feladathoz és megtanulta értékelni de Henriquez életművét. Az alapító azt szerette volna, hogy a kollekció, egy múzeumba rendezve arra emlékeztesse a látogatókat, hogy mennyire szörnyű dolog a háború és milyen értékes a béke. Diego de Henriquez meg akarta mutatni, hogy mennyi erőforrást pazarlunk el fegyverek gyártására békés építés helyett.
A gyűjteményből jelenleg az első világháborús rész van kiállítva a második világháborús harcjárművek és lövegek részére még nem készült el az új csarnok. Ha valaki rákeres a Google Maps-on az intézményre, felülről látni lehet a szomszéd udvaron a szabad ég alatt parkoló, kék fóliába csomagolt járművek tömegére. Jó játék azonosítani az egyes darabokat (Marder III, Stug-III, Marder T38, Ansaldo kisharckocsi, Semovente M41, Autoblinda Lince, Autoblinda AB 43, RSO stb.). A bejárat kinézete alapján mi egyébként lehet, hogy tovább mentünk volna, ha nem kimondottan ide indulunk, mert annyira nem múzeum kinézete van a komplexumnak az utca felől. A régi iparterület vagy laktanya területén működik a Természettudományos múzeum is, ugyanaz a főbejárat, a régi épületek helyén idővel egy múzeum negyed lesz kialakítva. Ha valaki a környéken nyaral és a Nagy Háború magyar vonatkozásaira kíváncsi, érdemes a Kobarid (Caporetto), Gorizia (Görz) és a Kluže erőd múzeumain kívül ide is ellátogatni, hogy lássuk az 1914-18-as háború fő szereplőit, a tüzérség fegyvereit. Mert a Nagy Háború elsősorban a tüzérség háborúja volt, azért is volt annyi lövészárok védekezésül a tüzérség ereje ellen. De nem csak lövegek és kézifegyverek vannak itt kiállítva, de Henriquez gyűjtőszenvedélye rengeteg tárggyal gazdagította a múzeumot. Látható például I. Ferenc József egyik 1905-ös zubbonya, amit 1950-ben Bécsben 1700 schillingért vett a Directore, vagy például egy hajópáncél darab, amit még a Monarchia haditengerészete lőgyakorlatra használt, eredeti 1880-as gyártású sheffield-i acél tömb a beolvasztása előtt vásárolta meg 1951-ben kilóra.
Igazán nagy és gazdag a gyűjtemény ráadásul egyből az elején kezdi a háború kitörésével Ferenc Ferdinánd halottas hintójával (az autó amiben lelőtték Bécsben van kiállítva), 15000 darabos a tárgy gyűjtemény, ebből 2800 a fegyver. 24000 fényképük van, valamint 287 napló, összesen több mint harmincezer oldallal. Jelenleg csak egy töredékét láthatjuk a gyűjteménynek mi egyszerű látogatók, azonban ez is nagyon látványos. A múzeum Diego akaratának megfelelően, a háború a társadalomra gyakorolt hatását, a horrort, a sötétséget is bemutatja, nem csak egy fegyverkollekció. Ferenc Ferdinánd temetési hintója egyben a béke és Európa aranykorának temetését is szimbolizálja. A csarnok földszintjén vannak a fegyverek, az első emeleten Trieszt elmúlt száz évét és de Henriquez életét és tevékenységét mutatják be, ottjártamkor még egy papírmasé katonákból álló kiállítást is volt. Az épülőben lévő csarnok lesz az otthona a Második Világháborús gyűjteménynek. Diego de Henriquez nem volt egy mindennapi ember (regényt is írtak már az életérő), a gyűjteménye is páratlan, de még kell pár év mire teljes mértékben látogathatóvá válik. Triesztben ugyancsak felújítás alatt áll a vasút történeti múzeum, a neten fellelhető fényképek alapján mindkét múzeumnak vannak a birtokában olyan páncélozott vasúti kocsik amelyek páncélvonatokból származnak 2021-körül tehát érdemes lesz visszalátogatnom Triesztbe és megnézni mindkét felújított gyűjteményt.