Mivel mind az Inkvizítor.hu, mind a világháború.eu oldal megszűnt, így az oda posztolt írásaim már nem hozzáférhetőek, a Rapid Fire nosztalgia hangulatomnak köszönhetően, felrakom ide ezt az eredetileg 2011-ben írt csataleírásomat is. Érdekes lehet összevetni az ellenfelem angol nyelvű beszámolójával, az ő blogján itt. Nála megvan a teljes és részletes sereglista is, mindkét oldalra. A küldetést egy szombat reggel, kilenctől délután négyig tartó játék során sikerült lejátszani két játékossal az SLW klubban Londonban valamikor 2011-ben, a küldetés a Rapid Fire: Scenarios for NW Europe 1944/45 könyvéből vettük. Ez az amire ezt a szabályt kitalálták, 40+ jármű oldalanként, hét órás játékmenet és egy történelmi szituáció feldolgozása.
A küldetés leírásának rám eső részét egy héttel a játék előtt kaptam meg, így volt időm előre gondolkodni. Mivel a másik játékos Phil biztosított mindent a játékhoz (seregek, küldetés), így én lettem a támadó Seckendorff Panzer Group irányítója, az eredetileg 1944 szeptemberi csatában, amit Arracourtnál vívtak. A küldetés valós eseményeken alapul, de a játékegyensúly és a játszhatóság érdekében, sok az eltérés a valós eseményektől. Az első kockagurítástól kezdődően úgyis minden teljesen másképpen alakul, mint a valóságban, így ez a játék élvezetéből szerintem semmit se von le. 
Én mindig a térkép részletes tanulmányozásával kezdem a játékot, ha megnézzük, az első képet láthatjuk a terep, több szakaszra osztható. Az első szakasz egyértelműen az útig tart, ez egy erődvonal a védőnek. Házak és erdő, amit út köt össze, vagyis jó fedezékek, ami között könnyű átcsoportosítani. A második szakasz a sík terület a következő útig tart, ami szintén egy erődvonal a dombokkal, utána már csak egy sík szakasz jön a térkép végéig. Alapvetően kevés a fedezék, a küldetés címéből látszott, hogy ez bizony egy harckocsi ütközet, így számomra egyértelmű volt, hogy a legnagyobb csata valahol középen lesz, mert az kedvez a páncélosoknak. A csataleírásnál ezt a képet vettem alapnak, az én szemszögemből készült így a bal oldal, a nekem menetirány szerinti bal oldalt jelenti, a jobb oldal is ezek szerint értendő. A nekem hosszába futó utat elneveztem fő útnak, a két keresztbe futó útra, csak mint út hivatkozom a továbbiakba. Az amerikai egységek csak akkor kerültek fel a terepre, ha mozogtak vagy tüzet nyitottak, illetve ha felderítettem őket. Tudtam, hogy az amerikai játékos a játék során két egységet is kap utánpótlásnak, egy Task Force Hunter nevűt és egy utász zászlóaljat. A Task Force a neve alapján biztos, hogy páncélos egység, az utászok pedig minimum gépesítve lesznek, de inkább fél lánctalpasok lángszórós gyalogsággal. A legkeményebb, ami csak lehet, Bazooka-s, lángszórós épület harcokra tökéletes alakulat. A következő képen látszik is, hogy a lehető legrosszabb ellenfelet kaptam. Mindkét egység balról a két távolabbi ház közt jött be az úton.
A küldetésem célja két harccsoportra oszolva eljuttatni egy páncélost és egy század erejű gyalogos egységet,(nyolc figura) a térkép végére, húsz körön belül, mindegy melyik harccsoportból. Az időjárás ködös, ez kizárja a szövetséges légierő jelenlétét, a küldetés első öt körében a látótávolság 12 hüvelyk, a németek a valóságban elmulasztották a megfelelő felderítést, ezért az én felderítőim is csak az első útig tudják használni a képességeiket, utána már nem. A köd szövetséges oldalon is káoszt okozott, ezért a német egységeket kártyalapokkal jelöljük, mindkét harccsoportom kap három-három extra lapot, amikhez nem tartozik valós egység. A kártyákat akkor kell kicserélni figurákra, ha 12 hüvelyken belül vannak egy amerikai egységtől. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy az én mozgás fázisomban az amerikai közbeavatkozhat,(lőhet) mert a Reserved fire szabály ezt lehetővé teszi. Amint bejelentette a lövését, felrakta az egységét, kimértük a 12 hüvelyket körbe, és minden kártyalapot, ami ezen belül volt kicseréltem figurákra. Ha nem lőtt, akkor nem fedtem fel az egységeimet, viszont éltek az Observation szabályok, tehát a felderítő Sdkfz 222 amint 12” (köd nélkül 18 hüvelyk) távolságra megközelített egy épületet dobhattam egy K6-al tesztet, hogy látok-e benne egységet vagy sem. Mivel az első védvonaláig működtek a felderítőim és ők mentek elöl, gyakorlatilag gyorsan lezajlott a procedúra, az amerikai mindig lőtt, én meg felraktam az egységeimet 12 hüvelyken belül. A főúton előreszáguldó felderítő páncélautóm, kapott egy bazooka lövést a ház sarkáról, dobott egy-egy sikertelen tesztet mindkét házra, és felderítette a második ház mögött lapuló Stuart harckocsit. 
Az egész kártyás trükk akkor lett volna jó, ha sikerül az első két körben áttörnöm az első vonalat, és előre mozognom a valós és nem valós kártyalapjaimmal. Ha megnézitek a terepet a négy ház és az erdő nem hagyott olyan rést, amin felfedezés nélkül áthaladhattam volna. Ezek a tereptárgyak fedezéket adtak, és a bennük, lesállásban ülő egységek, mint az utcai lámpák este, mind bevilágítottak egy-egy 12 hüvelyk sugarú kört. Mire áttörtem, felszállt a köd és fel kellett fednem a lapjaim, ez jól látszik majd a hatodik képen.
A rendelkezésemre álló haderőt tovább kellett bontanom két részre, előzetes becslésem alapján, a jobb oldali fő úton haladva körülbelül tíz kör alatt elérhettem a túlsó oldalt, de az út mellett összesen öt ház állt, és ezek szakértő védekezés mellett körülbelül darabonként két-három körig feltarthattak, ezért úgy gondoltam, hogy jobb, ha két közel egyenlő harccsoportot alakítok ki. Az amerikai utánpótlás a második védvonal útján volt várható, balról, ezért muszáj volt fedeznem ezt az oldalt is. Kaptam két zászlóalj páncélost, két zászlóalj páncélgránátost, és némi ezred közvetlen támogató egységet (felderítők, utászok, légvédelmi fegyverek, aknavető, gyalogsági és páncéltörő ágyú és Stug III-asok). Az egyik leharcolt harckocsi zászlóalj négy Párducból (a valóságban ez húsz páncélost ér) állt a másik hat darab Pz IV-et tudott harcba vetni, mivel a Párducok gyorsabbak (15 hüvelyk/kör terepen, 30 hüvelyk/kör úton), ezek lettek a bal oldali támadóék. A két gránátos zászlóaljból azt, amelyik a nehezebb 120mm-es aknavetővel rendelkezett az úthoz rendeltem, a Pz IV-esek mellé. Az ezred közvetlen erők közt is volt egy 120mm-es aknavető és egy 75mm-es gyalogsági ágyú ezek is mind mentek támogatni az úton haladó harccsoportot, ezekkel lőttem szét a házakat. Volt még ezredtámogató egységem, egy 75mm-es páncéltörő ágyúm meg két 20mm-es légvédelmi gépágyúm ezeket is az útra raktam, hogy a feláldozásukkal derítsem fel a házakat, a második védvonalnál. A Stug-ok viszont a Párducokat támogatták, az utászaim voltak a végső tartalék egység a győzelmi feltételhez. Volt egy végzetes apróság, amire viszont nem gondoltam, a két páncélgránátos zászlóalj, a valóságban, az előző időszakban sok teherautót veszített a szövetséges légitámadásokban, ezt reprezentálva egy-egy lövész század a páncélosokra ültetve utazott, mert nem volt teherautójuk, ez négy négyfigurás csoport volt, akik négy kijelölt harckocsin utaztak. A képen látszik a teljes haderőm.
Az első öt körben elkezdtem a védvonal felszámolását, természetesen lövészpáncélosokkal ellátott gyalogság védte a házakat. Mindegyik önálló század volt, vagyis morál szempontból nem voltak egy zászlóalj, tehát 50%-os veszteség esetén se futottak meg, külön-külön kellett szétvernem őket. A házvédelem mesterien volt felállítva, tankönyvbe illő precíz módon. A gyalogosok a házban, a bazooka, mivel nem lőhet a házból, az egyik sarok mögött bújik, míg a másik sarok mögött az M3 lövészpáncélos a nehéz géppuskával. Az amerikai gépesített gyalogsági század tíz figurából áll, a német csak nyolc, így ha egy német század támad a ház ellen, nyolc figura lő hét ellen, de azok Heavy cover (nehéz fedezék) védelméből tüzelnek, a támadó meg nyílt mezőről. Ráadásul a ház felfogja az első három sebzést a tüzérségből, a gyalogsági fegyverek meg nem sebzik a házat. Az amerikaiaknak azért marad hét figurájuk a tízből, mert egy marad a fél lánctalpasban kezelni a nehéz géppuskát, kettő meg kezeli a Bazooka-t. Bármelyik oldalról kerülöm a házat, a tankoknál könnyebb egységek kapnak egy lövést a mozgásuk végén (a páncélosokra csak a Bazooka veszélyes, a nehéz géppuska nem), és ha nem sikerül a visszalövésből elpusztítani a sarok mögött rejtőzködő egységet, azok a saját körükbe is lőnek. Szóval a megoldás, min. két páncélgránátos század meg két harckocsi támadja frontálisan a házat, az aknavetők támogatnak, a gyalogság a házfal mellett ugrál ki a járműveiből, és nem lövöldöz, hanem minden négy figura gránátot dobál (minden négy figura dob egy K6-ot, ez ellen nincs fedezék, ha 1-2-3 az annyi figura veszteség amennyi a dobott érték, a 4-5-6 mellé). Az amerikai védő átlagosan leszed 2-3 figurát a Reserved fire lövésével a maradék tizenhárom-tizennégy tud dobni három gránátot, az körülbelül 3-5 figura veszteség a védőnek, ehhez jön még a két harckocsi lövése. A képen a kezdő véderő, alapban tíz páncélos, az én tizenkettőmmel szemben és öt házra elegendő gyalogság.
Amíg a gyalogságom a házakat ostromolta a páncélosokkal megpróbáltam a veszélyes 6 hüvelykes (bazooka hatótáv) térközt tartva megkerülni a házakat. A jobb oldali csoportomat vezető önfeláldozó felderítő Sdkfz 222-esem megúszott egy Bazooka kapáslövést, majd az utolsó ház mögött rejtőzködő Stuart harckocsi kilőtte hátulról. Mivel így felfedte a pozícióját a Stuart egy huszárvágással beállt a roncs mellé, és két hatos dobással kilőtte az egyik Pz IV-emet. Válaszul persze én is kilőttem, de a kétsávos fő úton így már nem lehetett haladni, mert a roncsok blokkolták teljes szélességben. A képen látszik a helyzet az amerikai oldalról fényképezve az ötödik körben, a fő úton a roncstorlasz, a két első ház rommá lőve és elfoglalva. Az erdőszélen elvérzett a két felderítő lövészpáncélosom, a köd felszállt és előtűntek a sövények mögött lapuló Shermanok valamint a nyitott tetejű páncélvadász egy Hellcat. A látótávolság megnövekedése meghozta az amerikai tüzérség pergőtüzét. Az erdőcskéből a Párducok láttán az amerikaiak elkezdtek menekülni, visszaültek az M3 lövészpáncélosukba, és hihetetlen szerencsével lavírozva visszavonultak a két Párducom orra elől.
A hetedik kör látszik a következő képen, egy szerencsés Bazooka lövés és az amerikai tüzérség megfutamította a Pz IV-esekből álló zászlóaljamat, akik így már csak négy harckocsira olvadtak és a rommá lőtt ház mögött kerestek fedezéket, a fő út mellett egészen hátul. A középső Párducomat is kiütötte a tüzérségi tűz még az ötödik kör körül, a legénység két körre elhagyta, majd fedezékbe vánszorgott és a műszaki mentőm megjavította. A kereszteződésben álló piros tetős házban továbbra is ellenállt egy amerikai gyalogos század, felállítottam a 20mm-es gépágyúkat ellenük, a 75cm Pak ágyúmat, meg a páncélosok ellen. Közben kilőttem egy Shermant meg egy lövészpáncélost a sövény mögött, a Shermant az egyik Stug III-as egy lövéssel, közvetlen közelről.
A következő képen látszik a másik térfél is a nekem bal oldal, a Párducokkal előretörtem, kiütve a sövény mögötti amerikai páncélosokat, határozottan jól állt a helyzet, kezdtem teret nyerni.
A nyolcadik körben megérkezett a Task Force Hunter és feltűnt három Sherman a dombtetőn, ezekből kettőt még abban a körben kilőttem, de a Task Force újabb négyet hozott, miközben a megfutott Pz IV-ek, még csak elkezdtek újra felfejlődni. Így három Párduc és két Stug III tartotta a frontot.
A következő kilencedik kör fényképe egy kicsit homályos, de azért látható, hogy az amerikai tüzérség kiütötte egy Párducom, én pedig erőteljesen aprítottam a Shermanok falanxát. Közben volt egy kis Stuart tankos a névadó briliáns tábornok szelleméhez hű a HQ-m elleni akció, de ezt visszavertem az erdőnél. A nagy javított Párducom is újra harcolt, volt összesen három Párduc, két Stug III, és két Pz IV, az öt Sherman ellen, a páncéltörő ágyúim is harcoltak, de sajnos csak messziről, állandó célpontjai voltak az amerikai tüzérségnek, a gyalogságtól kell elvonnom figurákat, hogy a kezelőket pótoljam. De még mindig inkább ezeket lőjék, mint a Párducokat. A második vonalban középen a domb mellett álló ház mögött rejtőzködve lövöldöztek a beérkezett Shermanok, közben átcsoportosítottam a maradék gyalogságomat, mert úgy tűnt esély nyílik az főúton előrehaladva eljutni a pálya végére. Felfedeztem egy géppuskát az egyik házban, az időközben előrevont aknavetőkkel leromboltam a házat. Próbáltam a fő út mellett a roncsok közt bujkálva elintézni a géppuskát, de nagyon lassan ment. A menetirányom szerinti baloldalon, a térkép szélén szépen gyűlt az ócskavas.
Aztán a tizenkettedik körben az amerikai tüzérség egyszerre két Párducomat lőtte ki, beérkezett két század utász, lánctalpon, lángszórókkal, és kezdtek beülni a házakba. A fő úton kezdettől fogva harcoló páncélgránátosaim megfutottak a tüzérségi csapásoktól, megszűntek harcoló alakulat lenni a zászlóaljat le kellett szedni. A Párducok mind megsemmisültek, két Stug III (az egyik sérült) és egy sértetlen valamint, egy maximálisan sérült Pz IV nézett szembe egy Shermannal, meg egy zászlóalj utásszal. A legfőbb gond az volt, hogy összesen két század gyalogságom maradt, ebből az egyik az ezred közvetlen utász század, és még minimum két házat kellett ostrommal bevennem, a lángszórós utászokkal szemben, nyílt mezőn támadva, nagyon erős tüzérségi tűzben. A győzelmi feltételhez pedig kellett egy sértetlen század, itt ütött vissza a harckocsikon szállított gyalogság elvesztegetése, mert ezek gyakorlatilag le lettek borotválva az első körökben a páncélosokról, alapban nyolc-nyolc figura veszteség mindkét zászlóaljnak (húsz után dobunk morál tesztet, és utána már minden veszteségnél újra). Így a tizenharmadik körben feladtam a játékot. Amit jól csináltam az a páncéloscsata volt, de a három darab 75mm-s Pak-ot, jobban fel kellett volna hoznom, ezzel erősítve a páncélelhárító tűzerőt. A Stug-ok, és a Pz IV-ek is ugyanazt a Pak 75mm-es ágyút használják, egyforma erősek. A két zászlóalj négy darab géppuskáját egyszer se használtam ez is egy komoly tűzerő lett volna a középen felfejlődött utászok ellen, még hosszú távról is. A dombon álló Shermanok közül az egyik egy tüzérségi megfigyelő volt, sose lőtt, de nekem nem volt gyanús, azt hittem állandóan tartalékolja a lövést az én körömre, szabad kapacitásom sem maradt rá, hogy elintézzem. Ült még mellette másik két megfigyelő is a dombon, de ezek számomra láthatatlanok maradtak, ezek hárman irányították a tüzérségi tüzet.
Véleményem szerint a német játékost a köd és a kártyák ebben a küldetésben, csak megzavarják, nagyon nehéz volt állandóan fejben nyilvántartani, hogy melyik lap mit takar. Rendszert se raktam bele, véletlenszerű volt a párosítás, nehogy a másik játékos átlássa, és kiszúrja a hamis egységeket. Az amerikai nem volt rákényszerítve, hogy kimozduljon az állásaiból, így különösebben nem izgatta magát az én kis pasziánszom miatt. Ettől függetlenül egy jó játék volt, sokat tanultam belőle, egy olyan ellenféltől, aki 1994-ota játszik Rapid Fire-t.
