A kötet angol címe: Will We See Tomorrow? Egy igazán egyedi és a maga nemében mítoszromboló ez a kötet, Max Kuhnert ugyanis egy Heer gyalogos hadosztály kötelékébe szervezett lovas században szolgált 1941-től, fő feladata a felderítés és összeköttetés (futárszolgálat) volt. A német Heer és a Luftwaffe a gépesített villámháborús harcmodoráról híres, ezért sokan nem tudják, hogy a gyalogság és a tüzérség jelentős része még 1944-45-ben is ló vontatással volt kénytelen beérni. Mivel a keleti hadszíntéren hatalmas térségeket kellett ellenőrizni, mind a szovjet, mind a német haderő (és vele a Magyar Királyi Honvédség) is bevetett lovas hadosztályokat egészen a háború végéig. A harckocsik és zuhanóbombázók korában elavultnak tűnő lovas katona, bizony még mindig harcolt egészen a háború végéig.
A drezdai Kuhnert napi feladatai elég sok hasonlóságot mutatnak a Napóleon korabeli szász kollégáival, akik a Kis Káplár seregeiben szintén végig hódították Európát majd Moszkva ellen vonultak 1812-ben. Elsősorban gondoskodnia kellett a lováról: abrak, víz, télen a védett hely, ahol átvészeli az éjszakát. Másodsorban neki magának is voltak szükségletei: étel, ital és fedél, bizony ezt mind megoldani naponta, már mindenféle fegyveres harc nélkül is pont elég feladat volt az orosz vidéken télen. Max Kuhnert egy ízig vérig lovas ember, polgári szakmája is nyeregkészítő volt. Naplóján érezni mennyire szerette a lovakat, szerencsés módon mindössze két lovat veszít el három év alatt, mindkettőt nagy tragédiának élte meg. Legalább annyira megviselte őt az elvesztésük, mint a bajtársai halála. Ami teljesen érthető, hiszen a lovai is vele voltak jóban-rosszban, a lovas katonának a lova a legfontosabb bajtársa. ( Sok hasonlóságot éreztem a Weisz Ferenc emlékirataival, aki szintén gyalogos alakulatban szolgált mint csatolt huszár felderítő. ) Kuhnert egy egyszerű fiatalember, alapvetően pozitív a különböző országok civil lakosságával, nagy rajongója a nőknek, utálja és értelmetlennek tartja a háborút, de ettől még jó bajtárs, és tapasztalt felderítő. Vita nélkül elsősorban túl akarja élni az egészet, nem vadászik kitüntetésre vagy előléptetésre. Könnyű vele azonosulni és szimpatizálni, egy kis ember a nagy idők sodrában.
Az egész emlékiratnak van egyfajta íve, kezdi az 1939-es béke helyőrség baka történeteivel, humoros epizódok, kedves vendéglátó család, romantikus kalandok stb. Aztán szeptemberben Lengyelország már egyfajta férfias próbatétel. 1940-ben Franciaországban hajszál híján lesből legéppuskázzák a marokkóiak, itt veszíti el az első lovát. Majd Dánia következett helyőrségi élet és pihenés majd végül 1941-től a Szovjetunió elleni támadás, a Moszkva előtti megtorpanás, majd visszavonulás. A végén már nem sok vidámság jutott Kuhnertnek, éppen csak megússza a szovjet hadifogságot, elveszíti a második lovát is, és végül sebesülten hazaszállítják. A kötet itt ér véget, mert a szerzőnek már nem sikerült befejeznie a visszaemlékezéseit. Kuhnert 1944-ben Franciaországban került hadifogságba, és egy brit táborból, civil munkára vezénylik. Egy angol nyereg készítőnél dolgozott a szakmájában, összemelegedett a tulaj lányával és megházasodott. 1990-ben bekövetkezett haláláig, már mint brit állampolgár élt a szigetországban, az emlékiratait is angolul írta meg, 1993-ban jelent meg először a Pen and Sword gondozásában.
