Ez a kötet több szempontból is rendhagyó számomra, egyrészt mert egy osztrák férfi írta le a nagyapja elbeszélései alapján annak háborús emlékeit, Hans Kahr a német hadseregben harcolt Gebirgsjäger-ként, vagyis hegyivadászként a Vörös Hadsereg ellen. Másrészt azért érdekes, mert a nagyapa részt vett az Alföldi páncéloscsatában is, 1944 októberében, amiről még nem olvastam eddig egyetlen német memoárban sem. Hans Kahr (1925-ben született) egy alpesi farmer fiúból lett katona, élményeit viszont Dr. Andreas Hartinger az unokája (1985-ben született) vetette papírra és szerkesztette meg. Ez okoz némi zavart a könyvvel kapcsolatban, főleg az író stílusa miatt. Mert több, az angol kiadást olvasó-vásárló írt elmarasztaló kommenteket a kötetről, sokak szerint ez nem egy igaz történet, csak egy írói fikció. Vettem a fáradságot és írásban megkérdeztem a téma szakértőjét Dr. Számvéber Norbert alezredes urat, hogy neki mi a véleménye a könyvről. Szerinte a történet valós, viszont mivel többszörös áttétellel keletkezett, ő nem használta fel a 2019-ben megjelent írást, mint forrást a vonatkozó munkájában. A könyv ettől függetlenül, vagy pont ezért olvasmányos, a brit Amazonon jelenleg 1742 olvasói értékelés alapján négy és fél csillagon áll, ez elég meggyőző kritika volt nekem, hogy belekezdjek.
Az angol Kindle ebook kiadás címe: Until the Eyes Shut: Memories of a machine gunner on the Eastern Front, 1943-45, a német eredeti: Bis das Auge bricht: Als MG-Schütze im Feuersturm der Ostfront 1943-45. Az első meglepetést talán az okozhatja az olvasónak, hogy egy osztrák a német Wehrmacht katonájaként harcolt. De ebben nincs semmi meglepő, hiszen a két ország és annak hadseregei az 1938-as Anschluss-t követően összeolvadtak. A Gebirgsjäger magyarul hegyivadász csapatok elődei az első világháborúban mind a Monarchia, mind a Német Császárság haderőinek részét képezték, Hans Karl apja a K.u.K. hadseregben Kaiserjägerként harcolt az orosz fronton a Nagy Háború idején, ezért az osztrák fiatalember számára természetes volt, hogy ő is 138. Gebirgs-Jäger ezred tagja lesz. Ez az ezred a 3. hegyi hadosztály részeként harcolt a keleti fronton 1943-tól. Az alakulat katonái alapvetően hegyi hadviselésre kiképzett és felszerelt könnyű gyalogosok voltak, sapkájukon a híres osztrák elődök jelvényével az Edelwiess (havasi gyopár) virággal.
Hans Karl géppuskás kiképzést kapott. A korabeli német gyalogság legkisebb alapegysége a raj volt, ez a valóságban nagyjából tíz fős alakulat elsősorban a kétlábú állványról tüzelő MG 34 vagy MG 42 típusú könnyű géppuska köré szerveződött. A fegyvert használták háromlábú állványról is (ekkor közepes géppuska feladatokra), ilyenkor javult a lőtávja, és pontossága, viszont így sokkal nehezebb lett. A német géppuskák nagy tűzereje annyira hatásos, a konstrukciójuk pedig annyira sikeres volt, hogy mind a háború utáni amerikai, mind a NATO-hoz tartozó Bundeswher rendszeresítette a fejlesztett változataikat. Karl részletesen leírja tapasztalatait a fegyverrel. Például, hogy tartalék csöveket vittek magukkal, mert a "villámgéppuska" tűzereje (1200 lövés/perc) hamar felforrósította a géppuska csövet, amit kesztyűben kellett cserélni. Volt, hogy puszta kézzel volt kénytelen megfogni és utána hetekig kínlódott a sérüléssel. A gyári nehéz és zajos fém lőszeres dobozok helyett, a hátizsákjában hordott összefűzött töltény hevedereket vitt magával (500-600 lőszert), sokszor ezen felül cipelte a háromlábú állványt is. Amikor Karl (bár technikailag nem ő írta a könyvet, azért én rá mint szerzőre fogok hivatkozni a továbbiakban, mégis csak az ő sorsáról szól a könyv) kikerült a frontra 1943-ban, a hadászati kezdeményezés már átkerült a szovjetek oldalára, ezért a támadó orosz gyalogság tömegei ellen, a német alakulatok túlélése sokszor, a mindenáron működésben tartott géppuskák tűzerején múlott. A memoárban számtalan példa van ilyen esetekre, a szerző tehát, bár közkatona volt, az egységében fontos beosztásban harcolt, sokszor a túlélésük múlott Karl bátorságán és szaktudásán. A Command magazin egyik szerzője szerint egy német gyalogos raj ha el is vesztette az állományának hetven százalékát, a maradék három katona akkor is tudta működtetni a géppuskát és így a védelmi tűzerő nem csökkent jelentős mértékben még ilyenkor sem. Csatolok egy képet egy Dragoon MG 42 makettről, remekül látszik a kétféle állvány, meg a cserélhető cső:
Hans Karl katonai szolgálata tulajdonképpen egy nagy visszavonulás volt a Kaukázustól, Ukrajnán át, Romániába majd a Kárpátokon át a magyar Alföldre, innen tovább az akkori Csehszlovákia területére, itt érte a háború vége. Az ezrede története 1943-44-ben másból sem áll, mint, hogy az egység elérte a visszavonulása közben a megerősített új védelmi vonalat, de nem sokkal ezután újabb szovjet offenzíva indult, és megint visszavonultak. Ezek a periodikus visszavonulások az éppen csak tizennyolc éves kamaszból, öreg veteránt csináltak hónapok alatt, a szerző rendkívül érzékletesen írja le ezeket a gyilkos meneteléseket. 1944-ben volt olyan alkalom amikor 300 km kellett megtenniük tizenkét nap alatt, az ezred már csak harccsoport méretű, mire 1944 augusztusában a Románia átállása miatt újra vissza kell vonulniuk. Számomra ettől a ponttól lett igazán érdekes a könyv, a szerző itt ír először a román és magyar csapatokról. Harcolva vonulnak vissza a hegyvidéken, találkozik tartalékos székely határőrökkel, utóvédként csatázik a román csapatok ellen, és végül Nagykállónál október 23-ától részt vesz a magyarországi harcokban. Itt már tizenkilenc éves és veteránként a nála egy évvel fiatalabb újonc katonákból álló géppuska személyzetnek már őt nevezik ki parancsnokának. Egy frissen kiképzett középiskolás diák csapat géppuskával, amit egy elsőéves főiskolás vezet. Álljon itt néhány idézet a szerzőtől, hogy érzékeltessem a kötet stílusát:
"Kapkodva mozgósított magyar határőrök próbálták tartani a területet szeptemberben. Néztem ezeket a magyar csapatokat, egyértelmű volt, hogy milyen céltalan ez a vállalkozás. Öreg, sovány férfiak, használhatatlan fegyverekkel, valószínűleg az Első Világháborúból maradt készletek. Hirtelen eszembe jutott az apám K.u.K. uniformisa. Ezek a határőrök úgy néztek ki, mint a parádézó katonák az előző háborúból. Szép látvány a régi képeslapokon, de a harcedzett orosz Vörös Hadsereg úgy fogja őket félresöpörni, mint egy téli hóvihar a korhadt ágakat."
"Arra használtuk az időt, hogy láthatatlanná váljunk. A géppuska elrejtve várakozott egy széles teknőben, amit kiástunk neki, majd fenyőágakkal takartuk le. Ahogy azt már megszoktuk az erdei harcban, a fegyvert a két lábú állvánnyal használtuk. A három lábú állványt kátrányos vitorlavászonba csomagolva raktam a lábam mellé, nem volt kedvem takarítani minden egyes eső után."
"Én úgy tekintettem az orosz gyalogságra mint sétáló holttestekre. Természetesen a lelkük még a testükben volt. De a végzetük már régen megpecsételődött."
" A géppuska pont előre nézett az üres lejtőre. Mögötte egy erdő kezdődött, emelkedővel. Egész reggel csend volt, aztán hirtelen délben a Románok támadtak. Egy egész zászlóalj! A hangos kiabáló tömeg egyenesen kijött az erdőből. Teljesen rendezetlenül és támogató fegyverek nélkül. Az Elzászi jól választotta ki a pozíciónkat, kellő előrelátással. A csupasz lejtő olyan volt, mint egy palack nyaka, egyenesen elénk terelte az ellenséget. Neked csak elég hevedert kellett ellőni, hogy megállítsd őket. Közel engedte a románokat kétszáz méterre, és csak az utolsó pillanatban nyitott tüzet. Ő csak mozgatta a fegyvert oda és vissza mechanikus állandósággal. A géppuska magas tűzgyorsasága elvégezte a többit, az első heveder talált célzás nélkül is, a románokat a földre kaszálta le. Néhányan gurultak lefelé a lejtőn. Gyakorlatilag nem készültek fel erős ellenállásra, néhány méter után megtorpantak. Amint az első ellenséges katona ledobta a fegyverét a földre, a karjait meg az ég felé emelte, a többiek már gyorsan követték. A dráma olyan gyorsan ért véget, minta milyen gyorsan elkezdődött."
" A Magyar Puszta. Harckocsi terep a legigazabb értelmében a világnak. Mi a Kárpátok lábától jöttünk ide nagy sebességgel és máris beszippantott minket ez az erdők nélküli sztyeppe, alig pár kilométer után. A dátum 1944. október 23.-a volt, elszáguldottunk az elnyúlt Wehrmacht utánpótlás oszlopok és a végeláthatatlan civil menekülők folyama mellett. Minden kereszteződésben katonai rendészek álltak. Az akkori viharos front helyzetben, irányítottak minket mindenhová és közben meg sehová."
"Egy magyar nő jött oda az L alakban kiásott gödrünkhöz, alkonyat előtt. Friss süteményeket hozott. Engem ez a váratlan vendéglátás mélyen megérintett és megköszöntem neki a finom desszertet. Vajon mit gondolhatott rólunk fiatal fiukról? Egy kicsivel idősebb volt és valószínűleg neki is volt egy fia valahol a háborúban. Nagykálló volt az otthona. Minden reményét bennünk látta, hogy megvédjük őt és a többi falusit a Vörös Hadsereg támadásától. A barbárok hordájától, akik tegnap már feldúlták a faluját."
Hans Karl Nagykállónál megsebesül, Miskolcon kerül német hadikórházba, majd nagy szerencséjére újra csatlakozhatott az alakulatához. Az utolsó kétségbeesett harcokat azért vívták, hogy amerikai fogságba kerüljenek, de végül cseh partizánok fogják el. Éveket tölt hadifogolyként egy szovjet harckocsi üzemben, a sors fintoraként T-34-eseket szerelt össze, egy messzi orosz városban. Ezeket a páncélosokat háború vége után is nagy számban gyártották ugyanis, a Szovjetunió és új szövetségesei számára, a hidegháborús fegyverkezés részeként. Végül 1947-ben térhetett haza, családot alapított és idős emberként tollba mondta emlékeit, az unokájának így született meg ez a könyv..
