A könyvön érezhető, hogy Bill Close nem egy érzelgős típus, a felesége, a három lánya és a fia vagyis az egész magánélete kapott kb 2 oldalt összesen a könyvbe. Talán azért, mert jóval a háború után írta meg a történetét, mivel akkor már évtizedek óta tanította a páncélostisztek új generációit, a memoár kilencven százalékba az akciókra fókuszál. Egyfajta milyen is az igazi tökös "tankie boy", kézikönyv. Ugyanakkor nem hallgatja el a borzasztó dolgokat sem, nem dicsekszik és nem misztifikálja túl a harcokat, egyszerűen csak a csatákon keresztül visz végig a háborún. Az őrnagy pedig semmi mást nem csinált mint ideje nagy részében az első vonalban küzdött. A szerző szinte mindenhol ott járt Európában, ahol a brit páncélosokat bevetették, talán csak az olasz hadszíntér marad ki. 1940-ben Calaisnál egy Dingo páncélautóval felderítő, evakuálják, majd Egyiptomon keresztül Görögországba vezénylik, itt az alakulatától elszakadva de zsebében a század zsoldjával drachmában, átjut Krétára, majd innen Egyiptomba. Végig szolgálja a sivatagi csatákat egészen 1943-ig, Crusader, Honey, Grant és Sherman tankokkal vesz részt a hadműveletekben. 1942-ben itt kapja az első Hadi keresztjét, majd tiszti iskola nélkül soron kívül hadnaggyá léptetik elő. 1943-44-ben a Brit szigeteken készítik fel az alakulatát a partraszállásra, szerencséjére nem első lépcsős a támadás során, de Caen körül végigszenvedi a sorozatos brit kudarcokat (Goodwood hadművelet), majd augusztusban egy hajmeresztő éjszakai száguldással Amiens-nél kiérdemeli a második keresztjét, itt leírja, hogy parancsba adta az alakulatának, hogy semmi sem állíthatja meg őket. A németek legnagyobb pechjére egy teljes fogatolt tüzérüteg kerül Bill tankjainak az útjába, ők azonban egész egyszerűen letapossák és keresztülhajtanak az országúton vonuló oszlopon.

Bill a nyár végén megsebesül és csak 1945 februárjában kerül vissza az alakulatához, a 3. ezred a háború végén már Comet tankokkal volt felszerelve, a szerző csak a 17 fontos ágyukat hiányolja róluk, amúgy minden másban elégedett velük. Erre az időszakra már nagyon kifogy a lelkesedés még az amúgy sztoikus britekből is, mindenki tudja, hogy hamarosan vége az egésznek, senki sem akar az utolsó hetekben meghalni. Naponta cserélni kell az élen haladó tankot, Bill mint parancsnok pontosan számon tartja, melyik tankjára mikor kerül sor, nehogy valaki úgy érezze, nem igazságos a rendszer. Nagyon józan a szerző hozzáállása a katonáihoz, többször is leírja a bátorság kútja nem feneketlen, mindenkinél előfordul, hogy kimerül. Többször is leírja, hogy nagyszerű sok harcban bizonyított veteránoknál szakad el a cérna, és dobják be a törülközőt. Ezeket igyekszik átjuttatni a holtponton, de van aki hadbíróság elé kerül. Szégyenkezés nélkül leírja azt is, hogy a végső németországi harcokban agyonlőttek olyan németeket akik miután rálőttek lesből egy panzerfaust-tal valamelyik tankjukra, felálltak feltett kézzel.

A háború végén a szerző átkerül a katonai közigazgatáshoz Kielben, a német út és vasút hálózat újjáépítésén dolgozott, de hamar beleunt. Kérte az áthelyezését a tartalékos haderőhöz, nem tarthatja meg az őrnagyi rangját mert ez csak a háborús szükséghelyzetben történt előléptetés volt, kapitányként veszik át. Közben civilként gazdasági igazgató lesz egy németországi angol iskolában, két évig marad itt. Hazaköltözik, de nem sikerül civil állást találnia, ezért újra belép a seregbe, megint lefokozzák utász alhadnagy lesz. Itt újra megszerzi az őrnagyi rangot tizenkét év alatt. 1962-ben vonul nyugalomba, amikor az egyik évfordulós eseményen bemutatják Őfelségének bocsánatot kért, hogy tizenegy tankot lőttek ki alóla. Bill Close 2006-ban 91 évesen halt meg, négy gyermek apjaként.