John Keegan, nálam nagyon előkelő helyen áll a hadtörténész szerzők TOP listáján. Egészségi problémája miatt, soha sem lehetett hivatásos katona, ezért életét (26 évig tanított Sandhurstben) a következő generációk brit tiszti képzésének szentelte. Elhivatottsága és gördülékeny stílusa kiemeli a többi történész közül. A Csata arca című könyve számomra messze a legjobb, de élveztem az Első Világháború vagy az Amerikai Polgárháború köteteit is. A Hat hadsereg Normandiában is egy rendkívül olvasmányos, jól felépített kötet. Külön tetszett a felvezetés amely a szerző gyerekkorával indít a második világégés alatt, mintegy gyerekszemmel bemutatva a gyülekező inváziós haderő különböző tagjait, remek alaphangulatot teremt vele. Keegan könyve nem aprólékos elemző mű, inkább olvasmányos tankönyv a NATO brit tisztjeinek, akiket egy szovjet invázió megállítására képeztek ki, és megpróbálták őket minél több jó példával ellátni a múltból. Ez azonban ne riasszon el egyetlen laikus olvasót sem, mert pont ezért közérthető és érdekes mindenki számára a könyv.

Keegan ebben a kötetben is megvalósította azt a remek szerkesztői munkát, amit a Csata arcában, itt is minden fejezet egy különállóan is élvezhető blokk vagy képeslap ha úgy tetszik. A történelmi időrend alapján felfűzte egy-egy fejezetbe a hat hadsereget amit bemutat (ha a skótokat külön veszem hét hadsereg, bár némelyik sereg csak egy-két hadosztály méretű). A könyv betölt egy űrt is, mert magyarul tudomásom szerint nem sok kötet jelent meg a D nap utáni nyári brit hadműveletekről. Keegan könyvét én úgy használom, hogy amikor az 1944-es nyugati frontról (1944.06.06-08.25.) olvasok egy kötetet, előtte vagy utána elolvasom a vonatkozó fejezetet, jól kiegészíti például a
memoárokat.
Keegan művéből megérthetjük például, hogy az 1944-es amerikai hadsereg miért hasonlított olyan nagyon a németre, képet kapunk a francia ellenállás megosztottságáról, és egy kicsit idealizált méltatást Montgomeryről is. Mielőtt ezt nagyon elítélnénk, ne feledjük a brit tisztek elé kellett állítania egy nagyszerű példaképet. Vicces, hogy Monty annak köszönheti a nagy hírnevét aminek Wellington is, legyőztek egy köztudottan nagy ellenséges hadvezért. Mondjuk Napóleon tényleg világklasszis volt, Rommelt viszont Churchill magasztalta az egekig, hogy legyen mivel magyarázni a sivatagi vereségeket (Rommelnél sokkal nagyobb formátumú, hadseregeket vezető német tábornokok is voltak, sokkal kevésbé magasztalva, pechjükre nem a briteket ellen harcoltak). A lengyelek szerepvállalása nekem újdonság volt, tudtam, hogy részt vettek a hadműveletekben, de a csapataik méretével nem voltam tisztában. De Gaulle játszmáit is érdeklődéssel olvastam, összességében sokat tanultam a könyvből főleg sok összefüggésre mutatott rá. Mindenkinek ajánlom mint a
Hadiakadémia sorozat újabb jól sikerült kötetét.