2015-óta szerettem volna utazni és tanulni az Isonzó Expresszen, idén végre sikerült! Mészáros Vilmos beszámolója volt az első korabeli magyar visszaemlékezés a Nagy Háborúról amit olvastam, majd jött Hary József döbbenetes naplója és utána a nagyháború.blog naplói szépen sorban. Ezek alapján döntöttem úgy, hogy nekem a Doberdót a saját szememmel is látnom kell. Az elhatározást tett követte, és 2019. augusztus 5-én Győrben én is felültem az "idővonatra".
Élményeim leírását talán stílszerűen azzal kezdeném, hogy megdicsérem a szervezők lelkes csapatát, akik mintegy ötvenen utaztak velünk és öt napig dolgoztak azon, hogy az
Isonzó Expressz utasainak élménye olyan nagyszerű legyen, mint amit mi is átélhettünk. Utaztam már társas utakon korábban is, de a hét autóbusznyi utas, négy szállodában elhelyezve, majd ezek gondos időrendbe koreografált mozgatása a helyszínek között, azért egy teljesen új szintet jelentett nekem ezen a téren. Mint amatőr rendezvényszervező kalapot emelek. Minden elismerést megérdemelnek a turisztikai szakemberek, a vonat személyzete, a hagyományőrzők, a Sebő együttes és természetesen a történész szakértők.
A programot pontról pontra nem venném végig időrendben, ami viszont számomra fontos volt, hogy az én lila csoportomnak pont sikerült visszafelé utaznia az időben. Az első napon, a Piave és 1918, második nap Kobarid (Caporetto) és 1917, majd a harmadik fakultatív napon a Doberdó fennsík 1915-17. Természetesen a helyszíneken megismertük az összes fontos eseményt időrendtől függetlenül, de mégis ez volt a fő irány. Mint történelem rajongónak, a program csúcspontjai azok voltak, ahol a történészek a helyszínen tartottak "idegenvezetést". Mindenkin érződött, hogy az adott téma szerelmese és nagyszerű előadásokat halhattunk, amik viszont a sorrend és a helyszínek panorámája miatt számomra még "ütősebbre" sikerültek, az Pintér Tamás úr előadása a Montellón a
Kókay László 1918-as naplójának helyszínén, majd Négyesi Lajos úr előadása, különösen azért, mert előtte megnéztük a Kobaridi múzeumban a domborzati modellen az 1917-es "Caporettói Csoda" eseményeit. Majd felmentünk hozzá, a Kolovrat hegyre és 1300m magasból letekintve láthattuk a hadműveleti terület egy részét. Köztük azt a völgyet is, amiről
Erwin Rommel könyvében olvashatunk a csatáról. Szóval, az egy dolog olvasni róla, hogy felmásztak katonák a hegyre, meg valami teljesen más állni azon a hegyen és lenézve látni honnan másztak fel és hová. Ugyanez igaz a Doberdóra, olvasni a sziklák között a
tűző napon lapuló honvédekről, majd állni ugyanott a 31 fokban és látni a
Halál mezejét, az igazán mély benyomást tett rám. Most úgy látom, újra kell olvasnom a naplókat, mert már személyes élményeim is lesznek hozzájuk, meg a terepen is el tudom helyezni őket. A harmadik ilyen helyszín és előadás a Monte Sabotino hegyen volt, ahol Stencinger Norbert úr beszélt a Görz városáért vívott hídfőcsatákról. Tényleg, csak a látvány és a panoráma miatt tudom ezeket az előadásokat kiemelni, mert mindet nagyon élveztem akár a vonaton akár a terepen, de itt volt tökéletes a "szemléltető eszköz".
A program végig nagyon feszes tempót diktált, három nap alatt kaptunk egy "tartalomjegyzéket" a vidékről, de szinte minden helyszínre visszakívánkozik az ember, mert nem volt elég idő bejárni. Ez az út jellegéből adódik természetesen, amit lehetett kihoztunk belőle, egyfajta "mélységi felderítés" volt. Tavaly Szlovéniát sikerült egy hét alatt jobban megismerni önerőből, jártam
Triesztben is, és szerencsére Gorizia olasz részét is sikerült megnézni, így idén egyedül a kobaridi múzeum megtekintése volt az átfedés, a két utam között. Ezek után úgy látom, mennem kell még, mert a téma és a vidék továbbra is motivál. A teljesség igénye nélkül bemutatok pár képet a rendkívül színes programból:
Végezetül kiemelném még, hogy az Isonzóhoz és a Piavéhoz a magyarok már a két háború között is rendszeresen elzarándokoltak, hogy az ott elesett magyar katonákra emlékezzenek. A 2015-ben újraindult kezdeményezést, jó lenne tovább vinni, és nem hagyni ellaposodni, csak azért mert már nincs centenáriuma a háborúnak. Az idei úton is volt több megemlékezés a helyi olasz civilekkel közösen és az utolsó napon egy államközi ünnepség a két ország hivatalos képviselőivel. Nagyon szép hagyomány ez, tartsuk életben!
