Hadijátékos

Hosszú sorokban álltak a falusiak, adogatták a homokzsákokat, épültek a barikádok. Anton a komisszár körbejárt és biztatta a főként nőkből álló csoportot. A nehéz munka dacára, az asszonyok hangulta jó volt, a táborban már rotyogott a kása a nyílt tűzön, a Vörös hadsereg ingyen ebédet adott mindenkinek aki a védműveken dolgozott. Stipkovics boldogan lapátolt, megúszta a parancsmegtagadást és még át is helyezték a lett lövészekhez. Az utolsó ütközetben rengeteg embert veszítettek, amikor meglátta a magyar és szlovák elvtársakat sebesülten heverni az úton, mindenkit becipelt a kocsiba, és visszavitte őket a táborba. Legalább két internacionalista elvtárs életét mentette meg. Anton viszont tajtékzott, mert a vontató nélkül a Putilov löveget kézzel kellett visszatolniuk a kínaiaknak, agyon akarta lőni Pált gyávaságért, a szanitécek és az orvos nem engedték. Végül a parancsnok döntése alapján Stipkovics átkerült a lett lövészekhez mentőautó sofőrnek.

Stipkovics káromkodva kurblizta a teherautót, a februári hidegben jobban szeretett a kormány mögött, jól beburkolózva vezetni. A kínai tüzérek mind bent kuporogtak a raktérben, Anton meg a fülkéből bíztatta. A két páncélautó már jól elhúzott előre, a gyalogság is letért kétfelől az útról, elkezdtek szétbontakozni. A két nagy vörös zászlóhoz igazodva nyomultak előre, vagy száz gyalogos két maxim gépfegyverrel megerősítve. A barnás orosz uniformisok közül kirítt az a két raj, akiket a hadifoglyok közül toboroztak, ezek szedett-vedett K.u.K. uniformisokba voltak öltözve. Semmijük se volt elég, se lőszer, se étel, de még ruha sem. Be kellett venniük Kherson-t, nincs más választásuk. A gyalogság nagy része kiképzetlen kényszer reguta, vagy honvágytól gyötört volt hadifogoly. Stipkovits mindet ismerte névről, egy munkatáborból jöttek, önként jelentkeztek vöröskatonának, mert még ez az élet is jobb volt mint a robot a Murmanszk vasútnál.

Stipkovics Pál egykori népfelkelő, ex-hadifogoly jelenleg „önkéntes” proletár és vöröskatona elkezdte átvizsgálni a vigyorgó kínai bajtársa által elé borított kacatok, és papírok halmazát. Csínt és társait még a vasútépítő fogolytáborból ismerte Stipkovics, együtt dolgoztak a cár bukása előtt. A Przemsyl-nél fogságba esett honvéd baka, egy kis eldugott faluból származott, szerb-horvát vagy ahogyan a magyarok hívták őket „Krobót” legény volt, a Szigetköz szülötte. Jó feje volt a nyelvekhez, már gyerek korában folyékonyan beszélt horvátul, magyarul, majd ahogy elkerült Pozsonyba szolgálni, felszedte a németet is, meg a tótot. Az elmúlt öt évben folyékonyan megtanult oroszul is, először szlováknak, meg csehnek adta ki magát, most hogy a forradalom kitört odahaza, magyar lett, mert az hangzott jobban az elvtársak fülében.

A minap pár ritka kincs akadt a kezembe, a kedvenc könyvesboltomban. A bolt a Waterloo Station mellett az egyik utcasarkon áll, mellette egy 1910-ben épített tűzoltóállomás, amely ma már csak mint étterem és pub üzemel. Az étterem homlokzata, felér egy időutazással. Ahányszor meglátom annyiszor eszembe jut, ugyan hányszor emelkedtek fel ezek a kapuk a két világháború alatt az éjszakai bombázások során, hogy a mindennapok hősei száguldjanak át alattuk menteni a város lakóit és azok javait?

A Haynes kiadó a hatvanas-hetvenes években kezdte el publikálni ezeket az A4-es méretű keményfedeles könyveket, autókhoz és motorbiciklikhez. A sorozat annyira népszerű és ikonikus lett, hogy elkezdték használni olyan technikai eszközök bemutatására is, amik nem éppen hétköznapiak, de nagy érdeklődésre tarthatnak számot. Így aztán jelent már meg kézikönyv a Peugeot 206-tól a holdjáróig mindenhez. Igen, a Tigris 1 tankhoz is van, meg a NASA Mars Roverhez, meg a B-52 nehézbombázóhoz, és a Type 45 brit rombolóhoz is. Sőt, a Millennium Falcon is kapott egy kötetet.

Hétfőn ismét előkerültek a 20mm-es seregek, és a jó öreg Rapid Fire. Egy öt fős csatát játszottunk, ismét a britek kedvenc játszóterén Normandiában. Harry és jómagam alkottuk a Heer védőcsapatát, Daren, Dave és Phil volt a brit csapat. A jól bevált rejtett felállás volt a védőknek, valamint titkos hadicél a támadóknak. A brit erőket két gépkocsizó és egy páncélozott gyalogos zászlóalj alkotta, nagyjából három század tank támogatásával. Ezen kívül volt még nekik egy Typhoon század és erős tüzérség is tartalékban. Mi németek kaptunk egy-egy gépesített gyalogos zászlóaljat, két század páncélost, két üteget tűztámogatásnak, valamint légvédelmi ágyúkat a dombokra beásva.

Öszintén meg kell vallanom, nem vagyok a légi hadviselés nagy rajongója, igazi földhözragadt hadijátékos vagyok. A számítógépes repülőgépszimulátorokból is csak az első világháborús játékok tudtak lekötni egy rövid időre. A Wings of War (WW1) játék előre festett repülőgépmodelljei, viszont tetszenek, maga a játék szerintem zseniális. Sajnos amikor nálunk előkerül, akkor az mindig „party game”, ami egy nagy ösznépi nyolc játékost is felvonultató játék. Igazi „dogfight”-ot játszunk, négy-négy vadászgép esik egymásnak, pedig a rendszerben ennél jóval több van, küldetések akár még hadjáratok is. Mindezt csak azért írom le, mert a most következő könyvet elolvasva, a Wings of War-ban rejlő lehetőségek tárháza még tovább gazdagodott a szememben.

Április elején tartottunk egy rendhagyó hétvégét, három napig társasjátékokat játszottunk, illetve terveket szőttünk egy 2014-es bemutatójátékról. Esténként a helyi Steak House-ba volt a vacsora, a péntek reggelt meg egy full extrás English Breakfast-tal kezdtük. A hétvége programjába szerepelt egy Johny Reb II csata, egy kétkörös Formula D futam, öt játékossal két-két autóval. Játszottunk Carcassone-t, és egy nagy Bolt Action tesztjátékot.

A tavalyi ígéretes magyar részvétel után, idén megint csak egy magyarral sikerült találkoznom, gondolom azért voltak még mások is, de sajnos velük nem futottam össze. A rendezvény számomra megint egy nagy adag munkát jelentett, egy kb öt órásra zsugorodott netto szórakozással. Összeségében ismét egy nagy siker volt a rendezvény, de rendezői oldalról egy csomó új kihívás keletkezett, amiket jövőre meg kell oldani. A show minden anyagi és népszerűségi sikere dacára komoly veszélyben forog, mert a szervezői posztokra nincs elég önkéntes a klubtagjaink közül.

Ezt a kötetet a sorozat többi részével egyetemben, már régóta a beszerzési listámon tartottam, mert tetszett az Osprey Campaign sorozathoz hasonló koncepciója. A könyv először keményfedeles kiadásban jelent meg, majd kiadták puhafedeles illusztrált verzióban, végül hozzáférhetővé vált elektronikus formában a Kindle olvasókra is. A puhafedeles illusztrált kiadvány tizenkét font, a keményfedeles hét, a Kindle verzió négy fontért letölthető.

A héten egy újabb Bolt Action csatát vívtunk meg, a németek kaptak egy revans ütközetet, hogy megfeleljenek a múlt heti brit taktikára. Sikerült nekik, mégpedig fényesen, köszönhetően a német technológiai fölénynek. A válaszlépés annyiban merült ki, hogy megtartották a 120mm-es aknavetőjüket, és lecserélték az összes Mg-42-es géppuskájukat rohampuskákra! A német csapatok ezúttal csak kizárólag hat fős veterán rohampuskás rajokból álltak. Se mesterlövész, se géppuskák, se tüzérségi megfigyelő. Teljes mellszélességben nyomultak előre a rohamcsapatok, mást nem is láttam a pályán mint laza rajvonalban ADVANCE paranccsal rohamozó veterán németeket.

Egy londoni utcakölyök aki nyugdíjas éveiben 1989-ben a Magyar Demokrata Fórum ügynökeként, volt Wehrmacht tisztek segítségével szerez információkat az NDK haderő esetleges bevonulásáról? El Alamein veteránja, és a kommunista párt tagja? Egy „vörös ördög” aki megjárja Szicíliát, majd fedezi társai visszavonulását Arnhemben? Motorversenyző és a Long Range Desert Group tagja? Egy szobafestő aki öt évig volt a KGB sofőrje Londonban? Kik ezek az emberek, mi a közös bennük? Nos, ez mind egy személyben Victor Gregg, ő mindezt végig csinálta és ezen felül még túlélte Drezda terrorbombázását is, ahová mint halálra ítélt hadifoglyot szállították kivégzésre.

Dave barátommal már a múlt heti csúfos dzsungelharc végén eldöntöttük, hogy helyreállítjuk a Nemzetközösség fegyvereink dicsőségét. Abban maradtunk a többiekkel, hogy ezen a héten mi ketten megint britek leszünk. Ezúttal Normandiában csapunk össze a Tengely hatalmak erőivel, ezer pontos, kizárólag csak gyalogosokból álló seregekkel. Úgy döntöttünk, hogy az ötven százalékos létszám és tűzerő fölényben lévő japánok, és a brutális száz százalékos tűzerőfölényben lévő németek ellen is, új fegyverhez nyúlunk! Az új fegyver jelen esetben azt jelentette, hogy a háború végi, vagy még inkább a háború utáni taktikát részesítjük előnybe. Le fogjuk hengerelni az ellenfelet, az aktiválásaink számával, és a „pin” jelzőkkel fogjuk megnyerni a csatát, nem az okozott veszteségekkel.

Ivan Yakusin könyve angolul 2005-ben jelent meg először, a kedvenc Pen and Sword kiadóm gondozásában. A szerző egy meglehetősen érdekes katona volt, egy elsőre teljesen idejétmúlt beosztásban szolgált, ő egyike volt a Szovjet Gárda páncéltörő-lovastüzéreinek.  A leningrádi fiatalember, tüzértiszti képzést kapott, és legnagyobb meglepetésére elősször egy aknavetős alakulatnál szolgált (aknavetőre nem képezték ki a gyorstalpaló tanfolyamon, csak lövegekre), majd első sebesülése után lovas-páncéltörő tüzértiszt lett. Semmit sem tudott a lovakról, vagy a lovas alakulatokról, a vezénylő tisztől meg is kérdezte, hogy a lovasalakulatoknál vannak-e lövegek. Mire a tiszt rávágta, hogy vannak, sőt katyusák, tankok és felderítő repülőgépek is tartoznak a fegyverzethez.

Hétfőn sikerült a barátaimnak meglepniük a klubban, egy ACW csatára készültem, erre egy újabb Bolt Action csatába csöppentem. Ezúttal a híres Chindits csapatok vezetése hárult rám, egy hamisítatlan dzsungel csata. A játék koncepcióját Phil dolgozta ki, mint kalandmester irányította a „láthatatlan” japán császári csapatokat, Dave az amerikai szakaszt vezényelte, én pedig Nemzetközösségi erőket.

Körülnéztem a szovjet memoárok piacán, olvastam jópárat magyarul is régebben, de azok még a kommunista cenzúra alatt íródtak és ez nagyban csökkenti az értéküket sajnos. Az angolul megjelent visszaemlékezések, meglehetősen széles választékot kínálnak a partizántól a tankvadászon át a lovastüzérig. Az első körben a használtan és  olcsón beszerezhető könyvekből mazsoláztam, így került a birtokomba Evgeni Bessonov emlékirata. Egy leselejtezett könyvtári könyv Coventry-ből, érdekes végignézni a kölcsönzési pecséteket a megerősitett borítóval elátott könyv belső fedlapján. 2004 március 22.-től, 2011 november 24.-ig huszonöt alkalommal vették ki a könyvet. Ettől függetlenül, nagyon jó állapotban van, öt font huszonkilenc pence volt az ára, postázással együtt.

Megint 18 évesnek érzem magam, ugyanúgy töröm a plasztik maketteket, miközben össze próbálom őket rakni, mint akkor. Bizony, közel húsz éve volt utoljára, amikor én  1:72-es tankmaketteket meg figurákat készítettem, jól kijöttem a gyakorlatból, a Zvezda féle ragasztás nélkül is összerakható 76mm-es löveget ragasztás közben ripityára sikerült törnöm, vártam is vagy két napot, mire újra nekiálltam a többi makettnek.

A múlt heti csata után vörös vezérkar levonta a tanulságokat és elkezdte újrakovácsolni a győzelem fegyvereit. Vagyis Daren elvitte egy hétre magával a szabálykönyvet, hogy áttanulmányozza, és végül megrendelte a sajár példányát. Harry új hadrendet kalkulált ki, de immáron a javaslatomat követve egy féllánctalpassal bővítette a haderőt, ezt én vittem magammal a brit seregem gépparkjából. Így mindhárman hozzájárultunk a szovjet erők hatékonyabbá tételéhez. Ahogyan azt már az előző csataleírásban említettem is, ezer pont és egy T-34-es volt a keret, a német oldal is kapott egy zsákmány Beutepanzer T-34-et.

Az előző cikkben leírtam a figura és modell igényét a Gyorshadtestnek, most lássuk a rendszer által javasolt szovjet ellenfelet a szovjet lövészeket. A sereglista itt sem teljes, jóval kisebb erőket hoz a szabálykönyv, mint ami a valóságban egy hadosztályban volt de arányaiban játszható egyensúlyt kapunk. A szovjet hadosztály 599 pontot ér, és egy lövészezred van benne (három lenne a valóságban) a támogató tüzérséggel és a tankelhárító üteggel.

Hogy a projektemnek teljes mélységet adjak átanulmányoztam a Rapif Fire vonatkozó sereglistáit, mert már régről tudom, hogy a második világháborús seregek szerevezettsége, mindig ismétlődő számkombinációkból áll. Ez azt jelenti, hogy jó esélyel ugyanannyi század van egy zászlóaljaban, mint amennyi szakasz egy században. Következésképpen, ha a játékom méretarányát és szervezeti szintjét változtatom, a szükséges modellek darabszáma jó eséllyel ugyanaz, vagy nagyon hasonló lesz. A szőrszállhasogatás nem a stílusom, ezért nem fogok belemenni, hogy a sereglisták mennyire tükrözik az akkori valóságot.  Egy magyarul nem beszélő író készítette őket, akinek ugye nincsenek elsődleges forrásai, illetve nem is célja a teljes pontos lista összeállítása. A sereglistáknak egymással kell egyensúlyba lenniük, hogy élvezetes játékot lehessen velük játszani.

Hétfőn megint sikerült egy nagyszerű 28mm-es szovjet-német csatát összehoznunk, oldalanként egy-egy tankkal, és ezer-ezer pontnyi gyalogsággal. Német oldalon kilenc aktiválás volt, a szovjet oldalon tizenkettő. Nagyon örülök neki, hogy hétről-hétre tudom használni az én kis szovjet szakaszomat és a Pegasus házakat is. Szépen hozzák vissza az árukat, meg a beléjük fektetett időt. Öten játszottunk, mindenkinek volt saját színe a kockákból, egyenként aktiváltunk, remekül működött a párhuzamosan zajló mégis közös ütközet. A két német játékos ravasz módon vegyesen állította fel az egységeit, mi a szovjet oldalon három egyenlő részre osztottuk a csatamezőt, és párhuzamosan nyomultunk előre. A jelenleg zajló csatáink lényege, hogy mindent teszteljünk amit csak lehet, mindenféle szovjet és német egységet, és minden szabályt megtanuljunk. A cél egy olyan ötfős csapat „kiképzése” akikkel már érdemes belevágni egy nagyobb lélegzetvételű játéksorozatba, esetleg hadjáratba, vagy éppen versenybe.

Minél többet gondolkodom a dolgon, annál jobban kezd kristályosodni a következő nagyszabású projektem. Második világháborús honvéd csapatokat szeretnék építeni 20mm-es méretarányba, és ennek az alapjait most dolgozom ki. Az egészet az elején érdemes kezdeni, vagyis a korszak elejétől, ami nekem az 1941-es hadműveleteket jelenti a Barbarossa hadművelet részeként. A távlati terv az, hogy eljussak az 1944-45-ös Magyarországi hadműveletekig. Mivel korszakot akarok játszani és nem szabályt, valamint nem csak egy hadsereget, így a projekt nem lesz sem olcsó, sem rövid, és pláne nem egyszerű, szóval a vér, veríték és könnyek garantált. Annál is inkább, mert akkor látom értelmét az egésznek, ha gondosan dokumentálom angolul is.

A Bolt Action rendszer alpjait már akkor megírták, amikor a Warlord Games még nem vásárolta meg a Bolt Action céget, a szabály tesztelésére több amerikai és brit wargame klub is jelentkezett, így két kontinensen folyt a tesztelés. A két szerző a szakma nagy öregje, az Osprey az egyik legprofibb kiadó, a Warlord Games pedig egy tőkeerős, gőzerővel fejlődő cég, egyfajta történelmi Games Workshop. A lehető legjobb alapok voltak tehát adottak a kiadványhoz.

Egy újabb gyöngyszemre bukkantam, hála a Kindle digitális könyveinek. A papír alapú kiadvány több mint tizenöt fontba kerül, a digitális kevesebb volt mint három font, nagyon megérte. Ez a könyv tizenhat orosz veterán visszaemlékezéseit szedi csokorba, már a Szovjetunió bukása után készültek az interjúk. Egy bölcs kezdeményezés indult az interneten Oroszországban valamikor a kilencvenes évek végén „Én emlékezem” címmel. Elkezdték összegyűjteni a Vörös hadsereg veteránjainak visszaemlékezéseit, interjúkat kértek tőlük és ezeket az interneten publikálták.

Még valamikor 2006 körül, volt nekem egy elméletem arról, hogy kellene a történelmi hadijáték magyarországi tagozatának is egy húzó korszak és rendszer. Az elméletem az volt, hogy 20mm-es plasztik seregekkel, kellene 1944-45-ös magyarországi csatákat vívni. Színvonalas hazai szakirodalom van kedvező áron, figurák modellek szintén, a korszak a második világháború csúcstechnikáját jelenti, a szárazföldi hadviselés akkori csúcsát. Ezen kívül a csatahelyeket meg lehet nézni, van magyar vonatkozása minden téren, már csak a szabályrendszer kell. Szerintem a Bolt Action logikusan egy ilyen rendszer, ha 20mm-es figurákkal és járművekkel játszák. Persze ez sem tökéletes, minden rendszerben kompromisszumokat kell kötni, ez sem kivétel. Az más kérdés, hogy a játékosok ahányan vannak annyi felé húznak szabályügyileg, szóval ez egy szép ábránd, de azért érdemes elgondolkodni rajta, mert ha 100%-ban nem is életképes azért vannak benne használható elemek.