Hadijátékos

Szabadságom alatt, végre szakítottam időt arra, hogy elkezdjem szervezni a Nagy Háborús olasz fronthoz kapcsolatos utazás, olvasás és figurafestési projektjeimet. Nagy rajongója vagyok a Nagy Háború Közhasznú alapítvány tevékenységének, rendszeresen olvasom  a blogjukat, vásárolom a kiadványaikat és 2019-ben az Isonzó Expressz-en is utaztam. Azóta viszont nem foglalkoztam a témával, most viszont ha lesz egy kis szerencsém újra eljutok Olaszországba ezúttal a Trento-Asiago vidékére, itt volt 1916-ban egy nagyobb offenzívája a Monarchiának és ezen a vidéken zajlottak fegyveres összecsapások 1917-18-ban a brit és a K.u.K. csapatok között.

Rekkenő hőség volt, Marcel Dupond Chasseur hadnagy a nyeregben ülve, egy színes kendővel törölgette a homlokát. Hatan alkották a járőrt, amit az eltűnt konvoj elé küldtek. Az augusztusi előrenyomulást követően, most mindenhol visszavonulóban voltak a francia csapatok, ez pedig káosz okozott az utakon. Xavier hadnagy egy gyenge szedett-vedett gyalogos szakasszal, masírozott a nyomában. Emberei között voltak gyalogosok, gyalogos vadászok, de még tengerészek is. Öt automobil hozta a kötszert, meg a lőszert, szükség volt rá a parancsnokságon, elő kellett keríteni akár a föld alól is. A konvoj parancsnoka telefonon előre bejelentkezett, ezért Dupond tudta, hogy legalább másfél órás késésben vannak, ez pedig nem sok jót jelentett. Hátranézett az embereire, utasításainak megfelelően mind előkészítették a revolvereiket. A hadnagy a kardot idejét múltnak, a mindössze három töltényes tárral rendelkező karabélyt pedig ormótlannak tartotta a nyeregből használni, ezért elintézte, hogy az embereinek jusson pár tiszti revolver. Dupond ismerte a konvojt vezető tartalékos tisztet, augusztus végén a vonatról leszállva, hozzájuk csatlakozva találta meg az egységét. A pocakos Jean Pierre akkor azt mondta:
"Tudod a mi munkánk sem csak egy vicc. Mindig ebéd után indulunk és szállitjuk az utánpótlást egészen az éjszaka közepéig, megalszunk ahol tudunk, reggel pedig indulunk vissza üresen, de az néha még tovább tart mint megrakva, aztán harmadnap kezdjük az egészet elölről."
A fáradhatatlan Jean Pierre és emberei most minden valószínűség szerint bajba kerültek. Dupond pedig elhatározta, hogy megmenti a tartalékos tisztet és az embereit.  

Először Istvántól átemelek egy részletet a történelmi háttér bemutatására: Az olasz és német csapatok megtámadták Jugoszláviát (1941. április 5.). Április 11-én a magyar 3. hadsereg megkezdte Jugoszláviában a Bácska és a Bánság régióinak elfoglalását. A magyar csapatok a határt Eszéknél és Szabadkánnál lépték át. A magyar 3. hadsereg a jugoszláv 1. hadsereggel állt szemben. A német hadsereg az invázió során végrehajtott gyors manőverei rákényszerítették a jugoszláv erők taktikai kivonulását a magyar hadsereg egységei elől, és így a két hadsereg között nem folytak jelentős harcok. A magyar erők valódi katonai ellenállás nélkül, a Vukovár és a Tiszával való összefolyás között haladtak dél felé a Dunáig. A csetnik irregulárisok elszigetelt harcokat vívtak, és a magyar vezérkar ezeket az ellenálló erőket tartotta egyedüli jelentős fenyegetésnek. Április 12-én a magyar 1. ejtőernyős zászlóalj feladata a csatornahidak elfoglalása volt Verbásznál és Szenttamásnál. Ez a magyar történelem első ejtőernyős művelete. A zászlóalj 5 repülőgéppel indult bevetésre (Savoia-Marchetti SM.75). Röviddel azután, hogy felszálltak a veszprém-jutasi repülőtérről, április 12-én délután, az E-101 kódú parancsnoki repülőgép közvetlen a felszállás után lezuhant. 23 ember, köztük 19 ejtőernyős vesztette életét. Ez volt a legsúlyosabb veszteség, amelyet a magyarok elszenvedtek a jugoszláv hadjárat során.

Végre az októberi költözés után először az új helyen a mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban lezajlott az első csatánk egy napsütötte vasárnap délután. A múzeum raktárában tudtuk elhelyezni a tereptárgyakat, érdemes volt beruházni az átlátszó plasztik dobozokra, sokkal könnyebb így terepasztalt felrakni. A gyermekek foglalkoztató termében a kérésünkre leszerelték a lámpa burkolatokat, így négy erős LED égővel szerintem jól megoldottuk a világítást is, a képek alapján minden adott a klub indulásához technikailag.

A közelmúltban készítettem egy teljes Sztálingrád-terepet, mely nyomokban tartalmazott ugyan gyárépületekre hajazó, romos építményeket, de amire egyértelműen rá lehetett volna fogni, hogy egy gyár részlete, olyan eddig még nem volt. A klasszikus Elevátorházat és a Traktorgyár ikonikus bejáratát pedig nem akartam lemásolni, mivel ezek csak és kizárólag Sztálingrádhoz használhatók. Ahogy régebben az egyik cikkemben utaltam is rá, az általános téglaépületek bármely európai városi játék során felhasználhatók, hisz a romos téglafal-tereptárgyak ép állapotukban bármilyen korábbi funkciót betölthettek. Most viszont olyan kiegészítőket is készítettem, amik egyértelműen gyárjellegre utalnak, - a tartályoktól kezdve a csővezetékeken át, a klasszikus "old factory" kinézetű épületegyüttesekig, - de nem lehet csak és kizárólag egy történelmi helyszínre beazonosítani. A gyárépület és a kémény mellett mintegy mellékesen készült bejárati porta, kerékpártároló, raktár, üzemanyag tároló is, mivel ezen építmények minden gyárban megtalálhatók voltak.

Ezt a cikket 2020 decemberében írtam meg, azóta két havonta átírom, ez mindent elmond a jelenlegi helyzetről. Elolvastam a tavalyi 2020-as elképzeléseimet, nagyon nem úgy alakult az év ahogy terveztem, de szerintem ez másokkal is így történt. Egyrészt a nagy közös projektek legalább kilenc hónapot csúsznak, a Pike and Shoot 28mm-es seregem festését én már be sem fejeztem, mert 2020 október végén már látszott, hogy a tervezett Fehérhegyi csatán nem fogok tudni részt venni, sajnos a karantén miatt el is maradt. Amennyire most látom, ez talán 2021 őszén lesz reális program, ezért részemről a Saga sereg elkészítésének határidejét is kitolnám 2022 végéig, hiszen még a #Fehérhegy seregeivel sem tudtunk játszani. Arról nem is beszélve, hogy én a Victrix tervezett plasztik Normann dobozaiból szeretnék sereget, amikből az első gyalogos szett 60 figurával még csak most fog megjelenni. Beszúrom az első videót a figurákról, nagyon ígéretes.

Ez a kötet tipikusan egy olyan könyv aminek a témája nagyon érdekelt, de arra még inkább kíváncsi voltam, hogy a szerző mit tesz le az asztalra, mert mind az angol nyelvű Osprey, mind a magyar Peko Publishing kiadta egy könyvét. Részemről mindkettőt színvonalas kiadónak tartom, tehát jó ajánlással indult nálam a kötet, ezért a mércét már előre magasra tettem. Prit Buttar jelen állás szerint megírta az 1914-21-as oroszországi harcok (Nagy Háború+Polgárháború) történetét négy kötetben, az 1944-45-ös baltikumi és kelet-porosz csatákat két kötetben, és elkezdett egy 1942-től induló sorozatot a keleti front déli részén lezajlott hadműveletekről. Ennek az első kötete jelent meg magyarul A penge élén címmel a PeKo Hadiakadémia sorozatában. A szerző eredeti szakmáját és végzettségét tekintve doktor, szolgált a brit hadseregben mint katona orvos, praktizált mint körzeti orvos, és komoly szaktekintély egészségpolitikai kérdésekben. Jól beszél és fordít németről angolra, a hadtörténelem a hobbija, amivel évek óta komolyan foglalkozik. Első könyvét egy 83 éves betege és az ő történetei inspirálták, aki nővérként volt szemtanúja az 1944-45-ös Kelet-Poroszországban lezajlott harcoknak, nyolc év kutatás után írta meg a Battleground Prussia-t Buttar.

Az elmúlt évek során a Bolt Action játékokon jó párszor használtuk már a 2. világháború legfőbb logisztikai szereplőjét, a vasutat. A győri játékokhoz készült már állomás, peronnal, őrházzal, sorompóval, nem egyszer került fel hegyek között kanyargó vagy nyílt mezőt átszelő vasútvonal az asztalra, de minden esetben üresen, járművek nélkül.

Ahogy az előző cikkben említettem, régi tervem volt egy városi folyó elkészítése, híddal. Korábban készítettem már egyfajtát a győri játékokhoz, de a Spree-ként funkcionáló folyó a hídjaival amolyan városi csatornajellegűre sikerült, és a partok is inkább a nagyvárosok parti sétányaira hasonlítanak.

Kezdjük talán azzal, hogy ezt a könyvet elsősorban azért írta és jelentette meg a szerző, hogy pénzt gyűjtsön a rászoruló amerikai veteránoknak. A Kindle verzió ehhez mérten kb 400 forintba kerül, a puhafedeles kiadás pedig pont a tízszeresébe. Barry Fixler egy érdekes figura, annyira meg van róla győződve, hogy ő a szerencse kegyeltje és amúgy meg az egyik legmenőbb fickó a vidéken, hogy az még egy tengerészgyalogostól is vegytiszta nagyképűség. Másrészről viszont az egójának köszönhetően, még a 77 napos ostrom 1968-ban Khe Sanh-nál sem készítette ki lelkileg, arról nem is beszélve, hogy Vietnamban meg sem sebesült a tizenhárom hónap alatt egyszer sem, ezért meggyőződésévé vált, hogy nem fogja a golyó. Az indiánok az ilyeneket hívták szerintem szent őrültnek. Fixler annyira tényként, kezelte a szerencséjét, hogy 2005-ben 55 évesen amikor két rabló pisztolyt fogott rá a saját üzletében, egyszerűen félre ütötte a pisztolyt tartó kezet, és mindkét támadójába golyót eresztett, az esetről biztonsági videó is készült, fent van a Youtube-on.  

Elöljáróban érdemes leszögezni, hogy ez egy kiemelkedően jó katona pilóta, rendkívül izgalmas memoárja az első leszolgált turnusáról Vietnamban 1969-1970-ben. Hugh L. Mills az USA egyik legpatinásabb 1. gyalogos hadosztályában szolgált az angol becenevén: Big Red One-ban. Az 1917-ben alapított alakulat keretei között a vietnami háború idején helikopteres alakulatok is voltak, köztük a Hunter-Killer (vadász-gyilkos) alakulatok, amelyek egy felderítő helikopter és harci helikopter párosát jelentették. Mills a felderítő szerepkörben OH-6A helikopteren (a civil változatát szokták repülő Ferrarinak becézni) szolgálta le az első időszakát erről szól a könyv, majd amikor visszatért egy második turnusra akkor már AH-1 Cobra harci helikopteren repült.

Ismét cikkírásra adtam a fejem, ezért elnézést is kérek Mindenkitől, ugyanis továbbra sem tartom erősségemnek ezt a műfajt. Úgy történt, (ahogy szokott -sic!) hogy János felkért, írjak cikket a blogjára. Örülnék neki, ha csak a téli uborkaszezon miatt lenne helye ennek a cikknek (is) a blogon, de sajnos, mint köztudott, a jelenlegi Pandémia helyzet nem igazán kedvez a közösségben végzendő tevékenységeknek. Írás helyett szívesebben olvasnám inkább magam is a játékokról készült beszámolócikkeket, gyönyörködnék a bemutatókon készült fotókban, és szívesen találkoznék újra a játékostársakkal személyesen, ahelyett, hogy itthon állítgatom össze - pusztán pár fotó kedvéért - a terepasztalokat.

Ez a könyv a Policing Saigon, egy angol nyelvű memoár Loren W. Christensen tollából, a szerző 1965-óta aktív harcművész (karate, arnis, jujitsu), huszonöt év rendőrségi szolgálattal (Portland, Oregon) és negyvenöt kiadott könyvvel a háta mögött írta meg saigoni élményeit. Ötven évvel az események után, több mint félévszázados harcművész tapasztalat birtokában úgy értékelte a tizenkét hónapos szolgálatát Vietnamban, hogy az felért négy év intenzív gyakorlással egy dojoban, meg öt év rendőri szolgálattal az USA-ban. A szerzőnek olvasmányos stílusa van, hiszen 1978-óta publikál, és érett fejjel, őszintén ír a fiatalkori önmagáról, érdemes az ő szemszögéből megismerni a háborús főváros akkori mozgalmas életét.

A cikk célja, hogy a kezdő játékosoknak a Reprimo Wargame Terrian videója és egy képsorozat segítségével, közelebb hozzam a figurafestés világát. A cikket érdemes elolvasni, majd megnézni a videot, majd újra elolvasni a cikket. A makettek építése tapasztalataim szerint azért mindenkit elér gyerekkorában, aki vonzódik a katonás játékokhoz. Viszont az összeragasztott járművet nem sokan szokták festeni. Én magam sem vagyok különösebben ügyes kezű festő, de némi gyakorlással szerintem el lehet jutni egy olyan szintre ami már jól mutat a terepasztalon. Az általam a kezdőknek elsősorban javasolt méretarány az 1:72-es vagy 20mm-es figura. Ezeket a figurákat ha felrakjuk a terepasztalra, ami kezdetben simán egy zöld lepedő is lehet, és az asztal mellett állva játszunk velük, nem látszanak különösebben a részletek. Ha nem kandikál ki sehol a műanyag vagy a fém, vagyis a figurák minden porcikáját festék borítja, akkor már megtettük az első jelentős lépésünket a hobbiba van egy festett seregünk. Abból a szögből és távolságból (asztal mellett állva), ahogy játék közben látjuk ezeket a kb 2cm magas figurákat, főleg ha sok van belőlük, egyszerűen elvesznek a részletek, en masse egy tömegben jól fognak kinézni.

OFF Topic. Nem történelmi, de hadijáték. Egy hete arra eszméltem, egy beszélgetés során, hogy az utolsó sci-fi könyv, amit olvastam Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány volt. Valahogy mindig félre toltam a sci-fi (meg a fantasy) irodalmat a történelmi könyvek miatt. Semmi gond, gondoltam az csak pár éve volt, nem akkora kihagyás. Azért motoszkált bennem, hogy talán mégse csak pár éve jelent meg az a könyv, megnéztem a moly.hu-n a kiadás éve 2012, akkor majdnem egy évtized sci-fi nélkül. Áh, kizárt! Ennyire nem lehetek vén. Próbáltam keresgélni az emlékeim között, olvastam a Richard Morgan féle Altered Carbon-Takeshi trilógiát! Igen valóban, de az is 2009-ben volt, nos ez bizony kellemetlen! A 15 éves önmagam elborzadna, mivé lettem. Legalább átlag évi egy sci-fi könyvet azért el kellene olvasnom, az is nagyon karcsú, de mégis valami. Szóval kicsit beleástam magam a sci-fi irodalomba, hogy válogassak magamnak pár klasszikust a karantén feldobására az elmúlt évtized terméséből. A nagy netes szörfözés közepette belebotlottam, egy érdekes alternatív hadijáték ötletébe.

Már egy ideje gondolkodtam azon, hogy készítek egy bevezető poszt sorozatot azoknak, akik most találkoztak először a történelmi terepasztalos hadijátékokkal. Igyekszem egy tömör, egyszerű vázlatban összefoglalni az alapokat. Ez természetesen teljesen az én privát véleményem, azok alapján amit 2008 óta tapasztaltam a hobbi területén. A posztban kizárólag magyar játékosok saját seregeiről készült képeket használtam fel, hogy a hazai hobbi sokszínűségét is érzékeltessem.

Ez a ráadás-cikk hirtelen felindulásból született, ugyanis állítottam össze a céges bulihoz szükséges, Bolt Action-t bemutató terepasztalt, és rájöttem, hogy bár van bőven, de még mindig nem elég a kis alapterületű szivacsdomb mennyisége! Kisebb fenyőerdő-akadályokkal szerettem volna tarkítani a nyári füves terepet, de csak nagy hegyeim vannak, és ici-pici dombocskáim. Mivel nekem most a kettő közötti méretre lenne szükségem, ezért még van egy pár napom rá, hogy legyártsam. Kihasználom hát az alkalmat, és kép illusztrációval leírom a készítés fázisait, a kezdetektől a végéig.

A muszlimok által ostromlott keresztény vár, egy olyan alapvető irodalmi téma számomra, amely hét éves korom óta újra és újra kezembe ad egy-egy könyvet valamelyik ostromról. Annak idején nem kötött le az első osztályos tananyag, és nem szerettem olvasni. Ezért szüleimmel felváltva felolvastuk az Egri Csillagokat. Ebből nekem főleg az ostrom ragadta meg a fantáziámat, képes voltam vagy hússzor újra olvasni a regény második felét. Ha valaki megnézi a blogomat, az ostromok mint téma azóta is terítéken vannak nálam: Hue 1968, Budapest 1944-45, a kedvenc fantasy könyvem is a Legenda David Gemmell-től. Így nem csoda, hogy Rogel Crowley eddig általam olvasott könyvei is nagyon tetszettek, hiszen a Földközi-tenger történelme is tele van ostromokkal (Tengeri Birodalmak, Kalmárkötársaság) az 1453 című könyve meg kimondottan Konstantinápoly utolsó ostromát dolgozza fel.

Utolsó Pacific témájú cikkemben a Csendes-óceáni hadszínterek talán legfontosabb stratégiai céljainak számító terepét mutatom be, ami nem más, mint egy szigeten épült repülőtér. Erre pedig a legikonikusabb helyszín a Guadalcanal-on épült Henderson Field. Azért is esett erre a választásom, mert az első olyan helyszínek között volt, amiért még oda-vissza dúlt a csata, mivel a  japánok még erejük teljében többször is megpróbálták visszafoglalni. Így számtalan csatát lehet ezen a terepen játszani, a Bolt Action 2. kiadású szabálykönyv szerinti küldetések legtöbbjét is.

A kötet angol címe: Will We See Tomorrow? Egy igazán egyedi és a maga nemében mítoszromboló ez a kötet, Max Kuhnert ugyanis egy Heer gyalogos hadosztály kötelékébe szervezett lovas században szolgált 1941-től, fő feladata a felderítés és összeköttetés (futárszolgálat) volt. A német Heer és a Luftwaffe a gépesített villámháborús harcmodoráról híres, ezért sokan nem tudják, hogy a gyalogság és a tüzérség jelentős része még 1944-45-ben is ló vontatással volt kénytelen beérni. Mivel a keleti hadszíntéren hatalmas térségeket kellett ellenőrizni, mind a szovjet, mind a német haderő (és vele a Magyar Királyi Honvédség) is bevetett lovas hadosztályokat egészen a háború végéig. A harckocsik és zuhanóbombázók korában elavultnak tűnő lovas katona, bizony még mindig harcolt egészen a háború végéig.

Újra a tengerparton vagyunk! (előzmény első rész, második rész) A harmadik Pacific-Terep bemutatásának a Saipan ostroma címet adtam, de lehetne akármelyik japán megerősített védelemmel ellátott sziget, vagy kikötő.

Ahogy ígértem, ebben a cikkben a második Pacific-Terep - egy Guadalcanal-i folyóparti japán falu - készítésének módszereit írom le. Az alap itt is a már több ízben bevált szivacs-folyópart, folyóvíz-imitációval. Ez az alap már sikeresen bevetésre került Normandiában, fenyőkkel, kőhíddal, templommal. Ebben az elrendezésben, ahogy most felraktam a Pacific témához, első ránézésre senki sem mondaná meg, hogy ugyanaz a két terep alapja. A folyó szélessége a két különálló partszakasznak köszönhetően szabályozható, így akár lehet 40cm széles folyó, 10cm széles patak, vagy akár 3cm széles vízelvezető árok is, attól függően, hogy mennyire húzom szét a partokat egymástól. Az első cikkben leírtam a szivacsalapok készítési technikáját, ezt most folytatom magával a folyóvízzel. Számtalan lehetőség létezik, hogy hogyan varázsoljunk a terepasztalra vizet (tavakat, folyókat). Van aki a komoly terepasztal és dioráma készítésnél használt folyékony "waterbase" ragasztóra, van aki a festett, darabokból álló műgyanta-tereptárgyakra esküszik, és van akinek már pár darab kékszínű papírlap egymás mellé helyezve is megteszi.